Kármentő Éva: Muszter. Kis magyar család- és filmtörténet a vágóasztal mellől (Budapest, 2017)

Harmadik fejezet

szerűnek tűnt, mégis némi félelemmel vegyes feszültséget keltett bennem, nem értettem, ki akarná megzavarni a mi vidám tüntetésünket a lengyelek mellett, amit én teljesen jogosnak és igazságosnak éreztem. Egy Pobjeda autó ért mellénk, egy férfi lógott ki az ablakán, és integetve kiabált: - Engedélyezték a tüntetést! Engedélyezték a tüntetést! - Integettünk nekik, és ne­­vetve kiabáltuk: - Tudjuk! Tudjuk! - Mire a Múzeum kőrúthoz értünk, teljesen fel­­oldódott a hangulat, különösen, amikor megláttuk a bölcsészkar felől jövő tömeget. A Kossuth Lajos utcán szembe sütött a nap, kellemes, langyos idő volt, és engem elöntött valami enyhén mámoros érzés, ahogy ott mentem a sor közepén, össze­­karolva a fiúkkal. Ehhez hasonlót utoljára csak azokon a háború utáni első május elsejéken éreztem: az igazi felszabadultságot. Minden olyan magától értetődőnek, természetesnek tűnt. Igen, ennek így kell történnie, és csak így. A Petőfi-szobornál már sokan összegyűltek, mi mégis valahogy egészen előre ke­­rültünk. A sorok felbomlottak, egyre csak nőtt a tömeg, ahogy az újabb és újabb egyetemek hallgatói megérkeztek. Én valahogy, talán nem is véletlenül, Péter mellé kerültem, végül is hozzá volt leginkább közöm, akkor még. Hogy ki mondott beszédet, nem emlékszem, de arra igen, hogy Sinkovits Imrét feltuszkolták a szobor talapzatára, és követelték, hogy mondjon verset. Mondott is. A kutyák dalát és A farkasok dalát Petőfitől, és gondolom, a Nemzeti dalt is. Aztán amikor már kifogytak a versekből, énekelni kezdtünk, a Himnuszt persze, meg a Szózatot, ami az ötvenes években valamiért tilos volt. Álltam szorosan Péterbe karolva, folytak a könnyeim, sírtam, és alig jött ki hang a torkomon. Pontosan éreztem, hogy ami ott, akkor történik, az történelem. Aztán valakik azt mondták, hogy menjünk a Bem-szoborhoz, mert ott folytató­­dik a tüntetés. Végigvonultunk újra a Kossuth Lajos utcán, aztán a Kiskörúton a Nyugati, majd a Margit híd felé. Szorosra fogtuk a sorokat, mégis egyre többen lettünk, egyre több ismeretlen állt be közénk, nemcsak fiatalok, de felnőttek és idősebbek is. Az Andrássy út (akkor Sztálin út) sarkán állt egy autó, a tetején pedig Molnár Tibi,11 a színész integetett, és kiabált nekünk, hogy csak menjünk, ő nem jöhet, mert a filmgyárba kell mennie. Mi mentünk, énekeltünk, és kiabáltuk, hogy ״Nagy Imrét a kormányba!”, meg, hogy ״ruszkik haza” és más egyéb jelszavakat, melyekről most, nemrég tudtam meg, hogy Bacsó Péter írta hamarjában, még amikor gyüle­­keztünk a főiskola előtt. Volt neki gyakorlata, a korábbi NÉKOSZ-időkből. Amikor a ״Fehér házhoz” értünk, ami akkor az ÁVH épülete volt, ha lehet, még szorosabban fogtuk egymást, még dacosabban kiabáltunk, és lestük, hogy figyel­­nek-e az ablakokból, de nem láttunk senkit. 11 Molnár Tibor (1921-1982) Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész. 109

Next