Kármentő Éva: Muszter. Kis magyar család- és filmtörténet a vágóasztal mellől (Budapest, 2017)
Negyedik fejezet
Operatőrök meg rendezők már kikerülhettek a főiskolát végzettek közül, de коrábban vágó csak úgy lehetett valaki, ha végigcsinálta az asszisztensi szamárlétrát, aminek a csúcsán állt a vágó. Képzelhetni, hogy mit gondoltak rólam, amikor a főiskolát frissen elvégezve vágószobába kerülhettem. Az igazat megvallva nyíltan senki sem szólt egy rossz szót sem, de egy segítő mondatot sem hallottam soha senkitől. A legjobban az fájt, hogy Szécsényi Médi sem segített, akiről azt hittem, hogy egyetlen női vágó létére majd pártomat fogja. Könyörögtem, hogy vegyen maga mellé, legalább gyakornoknak, de nem volt hajlandó. Azt mondta, hogy nem akarja Marikát, az asszisztensét megsérteni, de, gondolom, nem akart konkurenciát nevelni magának. És ez volt az első szerencsém. Boronkay Sanyi bácsi csendes, halk szavú, ötvenes úriember volt, rendkívül művelt, és kitűnő vágó. Ráadásul rettentő precíz, és ha valakitői, hát tőle igazán meg lehetett tanulni a vágói mesterség manuális részét. Mindent pontosan elmagyarázott, és szigorúan megkövetelte a rendet. A nyugodt vágószobai munka egy viszonylag egyszerű rendszeren alapult akkoriban, amikor még a filmszalagot vágtuk, és nem számítógépekben zajlott az egész folyamat. A leforgatott pozitív anyagot, a musztert két csoportban tároltuk, külön az ismétléseket, amik a musztervetítéseken rossznak bizonyultak, a másik csoportba kerültek a hasznos csapók, jelenet szerint sorba rakva, a fim kronológiájában. Ezékét a sorba rakott jeleneteket vágta meg a vágó, és amik ezekből kimaradtak, azok voltak a kivágások, amiket csapószám szerint szigorúan különrakva kellett tárolni. Ha valamit véletlenül rossz dobozba tett el az ember, soha többet nem találta meg, vagy csak véletlenül, hónapok múlva. Mire az egész filmet leforgatták, egy nagy polc földtől a plafonig megtelt papírdobozokkal, amikben az anyagot tároltuk. Minden doboz oldalára felírtuk a benne lévő anyagok csapószámait. A film teljes anyagának a sorba rakása, a kivágások pontos elrakása volt az asszisztens feladata. Akkoriban a képszalag és a hangszalag összeszámozása is kézzel történt, nem volt még számozógép, a számozás is az aszszisztens feladata volt. Ragasztani már tudtam, hála Vígh Editkének, de a többit, mindent Sanyi bácsi tanította meg nekem, ő aztán nem volt féltékeny, sőt, szeretett tanítani. (Az Isten áldja meg, haló porában is.) Az első hónapokban úgy zúgott a fejem, mint egy méhkas. Reggel nyolckor már benn ültem, és számoztam az előző este kimuszterolt anyagot, hajtottam a kézi számozót, vékony tollal és fehér tussal írtam az apró számokat a filmszalag szélére, lehetőleg olvashatóan és hiba nélkül. Tíz óra körül, mire elkészültem, bejött a vágó, és elkezdte megvágni az anyagot. Én a vágóasztal melletti 160