Kőbányai János: Balkáni krónika. Szarajevói jelentés háborúban és békében (Budapest, 2012)
Nikad vise, o bozse, bozse... (Epilógus)
egy még csodálatosabb, álmomban sem remélt valóság a Metkovic alatti benzinkútnál, ahová behajtott bennünket a villámokat szóró zivatar: a szája, egy igazi, majdnem felnőtt mell érintése, s még ugyanennek a nyárnak a végén a pancsovai rokonok kapkodó, szorongásos igyekezete, amint a csehszlovákiai megszállás hírére feltettek a vonatra, ezzel örökre elszalasztottam a belgrádi Jimmy Hendrix-koncertet, amelyre hosszas könyörgés után már megváltották a jegyemet, s nincs benne arra a mosztári napra mindennap menedékül emlékező'ábrándozó év a Kalocsai 37-es Forradalmi Ezred laktanyájában, s az ezt megvalósító első igazi utazás, amely a leszerelés másnapján vette kezdetét, s rá két évre még egy: a mindennapi kulacs vörösbor fűszeres íze (három dinárért), éjjeli érkezés Mosztárba, Ohridba, Trogirba: szeretkezés a mosztári, túrbános fejfákkal teli temetőben, kikötői csónakban, puha hullámok nyaldosta fövenyen, Rolling Stones: Let it Bleed, Jugoton kiadás, amelyet a háromheti csavargás után a 30 dollárom maradékából, egy zágrábi boltban vettem, a dubrovniki márvány hűvöse, amelynek a talpunkat, hátunkat vetettük egy sűrű, fekete szakállú francia fiúval, aki a párizsi ’68-ról mesélt, s azzal büszkéikedett, hogy Dániel Cohn-Bendittel harcolta végig a párizsi ’68-at, a tőle kapott ezüstgyűrű, amelynek a fabrikálásából és kereskedelméből csavargott, az albán határ mellett fekvő Ulncijban kilesett ájtatosság egy dzsámiban, ahol szótlanul utánoztam a hívők minden mozdulatát, mert nem bírtam ki, hogy legalább egyszer ne legyek részese az Egri csillagokban leírt törökök imájának, vagy időben jóval közelebb és távolabb: amikor ’94 januárjában végre elhagyhattam Szarajevót — ״másképpen kell élned! másképpen kell élned!”, zakatolta bennem egy hang, míg végre földörömbölt velünk a biztos távol felé a roppant szállítógép, s mellettem beszíjazva egy török és egy amerikai újságíró, istenükhöz mormolták szavaikat, miután ötödik napja verekedtük ki magunkat együtt a repülőtérre, s majd kullogtunk vissza rendre a jégveremvárosba, egy-egy örömbe ürömöt cseppentő bomba miatt, amely az irányitótorony vagy kifutópálya körül pukkant el - s Zágrábban újratalálkoztam nagynénémmel, az egyetlen még élő ״jugoszláv” rokonnal, aki annak idején kikísért a Mali Zatonba tartó buszhoz — az egész napos út leírását három folytatásban közölte a József Attila Gimnázium Fiatabk című lapjának ’68-as évfolyama —, s átadott nekem egy kemény borítékot — ״sokat szenvedek a szívemmel, nemsokára meghalok, ki venné ennek itt hasznát, talán neked jelent valamit...”, a borítékot а К. и. К Feldpost 916״. VI. 16”-án címezte Nagybecskerekre, és 916״. jún. 28”-án kézbesítették ki nagyanyám bátyjának hősi halálhírével, magában a borítékban: egy aranysáv, két ezüstcsillagocska és egy szétnyitható dögcédula (korp. Arthur Weinberger, szül: 1893 Torontál Ungarn, bevonulás ideje: 1914, Omlód, vallás: izr), egy nyomtatott cédula: ״Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hívatnak”, s egy másik, hasonló méretű, de egy füzetlapból zsilettel kimetszett papírdarabkán a boríték megcímzőjének a keze írásával: ״Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”, és nincs benne a legfontosabb sem: a bennem Szarajevóban 212