Kőbányai János: Balkáni krónika. Szarajevói jelentés háborúban és békében (Budapest, 2012)
Az "erőltetett menet" hosszán
volt az első találkozásom a fogalommal hozzátette a felnőttvilág kommentárj át: ״Nem akarják, hogy a gyerekük zsidóval barátkozzék.” A kitaszítottság megbántottsága megőrizte és konzerválta — ebben élte túl magát — a gyermekkor örökségét: a játékkatonákat és Radnótit, akinek a gimnázium alatt összes versét majd’ mindennap olvasgattam, s Adyval, József Attilával szemben - minden gimnazista ez időben költőt, beategyüttest és futballcsapatot választott magának - az ő feltétlen hívéül szegődtem. Szerelmemet - aki egyébként nem szőkén, hanem feketén nem várt Fannival azonosítottam, s a katonaságnál visszapofáztam feletteseimnek, mazochista büszkeséggel fogadva a büntetéseket, mert lám a költő sokkal nagyobb borzalmak közepette is csak a szerelmét énekelte. Ha két napnál hosszabb időre elhagytam Budapestet, mindig velem utazott a kis imakönyv formájú - sokan nézték annak, és én nem tiltakoztam -, bibliapapírra nyomott, 1956-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent Radnóti Miklós összes versei és műfordításai kötet — bejárta egész Európát és Észak-Afrikát. 33 éves koromban árultam el őt, amikor izraeli utamra készülve Párizsban kicseréltem egy Bibliára, mert nem volt több hely a hátizsákban. Egy darabig fájt, sajgóit az árulás helye, de később tudatosult a ״véletlennek” tűnő csere, amely őutána más meghatározottságokkal alakított engem. Ügy — ez ennek a ״riportnak” oka és tanulsága -, hogy belőle már minden énemmé szervült. Ez az új azonosulás szembeállított vele, vagy inkább vitára kényszerített. Oskereső-tagadó vitára, hogy az eredetével való konfliktusát és az abból adódó választását megértsem. Ennek feldolgozása vagy meghaladása nélkül nem határozhatom meg a magam választásait sem. Egy tanulmányt írtam róla (nemrégiben maga a míg világ-világ-szó'kén váró Fanni egy öregasszony hangján megtiltotta, hogy a Múlt és Jövőben, a ״felekezeti lapban” férje verseit közöljem), amely Radnóti halálát nem zsidó s nem keresztény, hanem ״vértanú” halálként írta le. Ez a halál univerzálisan tanúskodott - a bori noteszben saját kálváriája lámá lámá sábáktániját testamentumul hagyva az ember örök természetéről és ״narratívájáról”. A bulgár határ felé tartó dzsipen - ahonnan a vastag ágyúszó gurult -, társaságomban a Bori Bányakombinát üzletkötőjével, a háborúba ájult Szerbián, a havas néma, hallgató világokon, keresztül vezet az út, ahol az egész ország, üvöU tő csendje — az erőltet menet végtelen távját megérzékítve — a költő verseit susogja. És gyalogosan megtett lépteit méri. A fölzengő verssorok alatt feljegyezhetetlenül fecseg útitársam, az egykori angoltanárnő, aki most az újra piacot, befektetőket kereső fémfeldolgozó üzemben angoltudását kamatoztatja. Önti csak önti rám a már mit sem mondó információit a háborúban elszenvedett nélkülözésekről, a város történetéről, jelenlegi reményeiről, a magas árakról, a munkanélküliekről, a körzetünkben élő menekültekről, akiknek gyűjtenek, akiket a lehetőségekhez képest eltartanak, - ״ó, de meddig? nincs már kitartásunk, magunknak is alig jut” —, a rám a szavazóhelyiség-332