Kőbányai János: Koronavírus idején. Naplók és nekrológok (Budapest, 2022)
Kovács M. Mária posztumusz publikációi elé
197 kapcsolódott egy világjelenséggel - az ellenkultúrával (contre-culture) - de azzal oly egyírásúan konform is volt egyben. Soha ilyen egy ritmusra-húrra nem dobbant-pendült kulturális mozgalom, jelenség, irányzat Magyarországon - mint ahogyan azt a beatzenében tette. És ebben a „mindennapi életet” oly sokrétűen meghatározó mozgalomban, szórakozási-kulturálódási életformában (életforma forradalomban) soha a magyar társadalom nem haladta meg a maga „Nekünk Mohács kell!” átkát, megosztottságát, mint a beatkorszakban a maga beat nemzedéke útján. E korszak örökségét testesíti meg most Kóbor János, s vele az Omega sírba szállása. (Függetlenül a beatkorszakot követő - szerintem azzal nem adekvát - produkciójától.) Ez a tragédia - már amennyiben egy korszak elsüllyedése azt követő korszakok mögött annak számít. Hiszen minden korszak értékei majd átplántálódnak a rátorlódott időkbe is. Jómagam, genetikusan MTK drukker, Omega pártiként serdültem fel a többségi Illés dominálta 60-as években. Nem beszélve a többszörös lokálpatrióta kötődésemről - hiszen én is „Jóskás” (József Attila - ma Cisztercita Gimnázium) voltam, mint ő. Nem egyszer játszottak szalagavató báljainkon. (Ez az eredet, de mennyire, hogy emelte a „Jóska”, a „Jóskásnak levés” becsét.) Szintén „e tájon” volt található állandó klubjuk, a ma már emléktáblával jelölt E klub is. Az egyetlen klub, amelynek tagsági igazolványával rendelkeztem. (De sok kacaton kellene átrágjam magam, hogy megtaláljam, úgy nézett ki, mint egy korabeli villamos bérlet.) S Balatonföldváron 1965 nyarán majd minden Omega hajón ott lógtam velük, nappal a strandon is köszönve nekik. Kovacsics András gitározott még itt - nagyon nem tetszett, hogy kirakták a zenekarból, ahogy aztán később „árulásnak” éltem meg Laux és Presser távozását. Amikor először beszélgettem a zenekarral, az egy nyári éjjelen történt Münchenben 1971-ben, amikor életemben először, az első egyetemi évet elvégezve, kék útlevélhez jutottam, s mint példaképem, Kassák Lajos (Egy ember élete) gyalog elindultam Párizsba, de már autóstoppal. Keresztül gyalogoltam a városon, hogy megtaláljam a karlsruhei országutat, mert térképem szerint arra kellett araszoljak Párizs felé. Egy útkereszteződésnél vesztegelt egy mikrobusz, nem láttam, kik ülnek benne, csak útmutatásért hajoltam be az ablakán. Micsoda meglepetés volt bálványaimat, az Omega csapatát, ilyen „prózai” állapotban találni, szendvicset eszegettek hazafelé Magyarország felé „félúton”. Kifejezték sajnálkozásukat, hogy épp ellenkező irányba tartanak, de a lelkemre kötötték, hogy számoljak be az Omega klubban, hogyan jutottam Párizsba, s kaptam én is az éjszakai falatokból. (Az őszi egyetemi és klubéleti évad kezdetén büszkén jelentettem a sikeres utat, s ők emlékeztek rám.) Az egyetem után, amikor sikertelen jogászkodásaim után rockújságíróvá avanzsáltam - igazságtalanságát már akkor is valahol átéreztem -, lesújtó kritikákkal illettem az Omegát - s mindig az előzenekaraikat emeltem ki