Kőbányai János: Magyar siratófal (Budapest, 1990)
Az élet kertje
jára, a „mi végre?” szorongásos kételyeire. Ebben minden élet végére pontot tévő halál bekövetkezte „demokratikusan” egyenlő ^történjék az bárkivel, bárhogyan. Ami mégis különbséget fakaszt a halál futószalagja mellett a kényszerű, elfásuló beletörődésben, az abban az űrben „mérhető”, amelyet a kis világocska kiválása a végtelen egész szerkezetében okoz. De ugyanakkor a hiány szívbe lékelő hidege, az élőkben (a halál könyvelésében későbbre előjegyzettekben) emlékezetté szelídülő-szervülő valósága - paradox módon - mégis megvigasztal: a fájdalom nyilai fölrepesztik az isteni (s fényében az emberi) örökkévalóság értelmének a burkát, s kisugárzik a továbbélő példa és hit - tehát létrejön a világot - önmagát - a fizikai léten túl is folytató teremtés végtelen csodája. Mert ami a megszűnte után fáj, hiányzik: az él. Heller Jóska bácsi, akinek a halála most lebirkózó erővel kényszerít a mindennapok monoton körforgásából kirepülni, és a halálban megtestesülő véglegességet nyerő emberi élet értelmével szembesülni, többszörösen is olyan világot képviselt, amely pótolhatatlanul hiányozni fog. Az ő világa ugyanis elzakatolt innen a deportáló vonatok hosszú-hosszú konvojaival, hogy Auschwitz kéményeiből csapjon fel kormos szegélyű, lángoló kérdést égetve az égboltra: miért? A falusi paraszt-iparos zsidóság szinte maradéktalanul eltűnt Magyarország társadalmi-kulturális térképéről. Lerombolt, romos vagy legjobb esetben eladott zsinagógák, gazzal bevert, bogáncs-, liándzsungelek mélyén héber betűs kődarabok sírnak egy hat-hétszázezres tömeg egy sajátos magyarzsidó életforma és szellemiség után, míg a táj lassan el nem enyészti egykor virágzó ottlétük nyomait. Jóska bácsi ebből a világból hírmondónak itt maradt, megmaradt. Élő mementónak. Mesélőnek. 157