Kőbányai János: Magyar siratófal (Budapest, 1990)
„Miki bácsi”
dolgoznak. S a színészek, a színészei is. Mindegy, ha az évtizedek során pocakot eresztettek, megritkult a hajuk, vagy ha a szakma kivetette őket, és taxisofőrként, vidéki tánccsoport-vezetőként keresik is a kenyerüket. Ez nem ok arra, hogy ne kapaszkodjon újra össze a kezük a körtáncban, „ha újra együtt a nagy csapat”. A „kinti” világ értékítéleteit félretéve: egyenrangúként. Sokan vetették fel - magam is - Jancsó Miklós „házasságát” Hernádi Gyulával. Hogy jót tenne neki, ha más irodalmi anyaggal dolgozna. Ez „kívülről”, a hideg, „termelési” érvek oldaláról talán logikusnak tűnik föl. De van más logika is. Az ember nem „jobbság”, „eredményesség” talmi versenye alapján választ barátot, társat. S van olyan alkotó folyamat, közösség is - igaz, egyre ritkábban -, amelynek hajtóerejét ezek a „magánügy” szférájába szorított intuitív érzések táplálják. Nem a két évtizedes együttműködés rendhagyó (marginális), hanem az alapja, az ugyanennyi ideje élő barátság. Kinek van manapság húsz éve kitartó barátja? A Jancsó-forgatás: sziget, azium, sajátos törvények, nehézkedési viszonyok alapján forgó bohém bolygó. (A való világgal csak az aggodalmas képpel fel-felbukkanó gyártásvezető köldökzsinórja köti össze.) Ezen a bolygón nemigen különül el az, ami a kamerák előtt és mögött történik. Egyetlen összefüggő, összekapaszkodó tánc, éneklés, percről percre változás folytonos mozgása-rítusa. Egy emberléptékű közösségi lét sajátos lenyomata, atmoszférája. Ennek a percnyi volta tudatábanszorongásában felfokozott életnek a lázrózsái, tajtéka rendeződik, sűrűsödik az éppen aktuális forgatókönyv sztorija köré, s kerül föl a celluloidszalag másfél órányi lezárhatatlan lezártságára. S én hogy kerülök ide a taxiba, ifjúkorom (nemzedékem) bálványa mellé? Hogyan került a kezembe legfrissebb forgató-67 gr