Kőbányai János (szerk.): Holokauszt olvasókönyv (Budapest, 2016)
Tordai Zádor: Volt egyszer, hol nem volt
hető, hogy egyáltalán a sírról tudhatunk; a felesége, a gyerekei mind ott voltak a sírkő alatt. Ez az ember fölugrott a sírkőre és táncolt. Engem is elvittek a gyászszertartásra, soha nem felejtem el ezt a szerencsétlen embert, aki aztán az egész életét bolondok házában élte le. Kilencvenkilenc áldozat, Szeged környéki zsidók. A nagyszüleim szentesiek voltak, a nagypapám ott volt ügyvéd. Tiszta neológ családból származom. A tényről, hogy dédszüleim a magyar ortodoxia központi alakjai közé számítottak, fogalmam sem volt. Teljesen eltitkolták előlem Jesajahu Silberstein és David Silberstein legendáját, Slomo Silberstein dédapámat. Ez a família 1859-ben vándorolt ki Jeruzsálembe. Bár héberül is tanultam olvasni, helyesebben mondva a betűket felismerni, de még azzal is büszkélkedtem, hogy már teljesen elfelejtettem a héber betűket. Teljesen el akartam felejteni, ami kapcsolatban volt vagy emlékeztetett a deportálásra. A zsidóságra. Rettentően sajnáltam, hogy körül vagyok metélve. A gimnáziumban alapítottam és szerkesztettem egy ifjúsági folyóiratot Ifjú Lángok címmel, nyolc oldalon. Elbert János és unokatestvére, Ungvári Tamás írtak benne, ők fölöttem jártak. Kíváncsi lennék rá, hogy a Nemzeti Könyvtárban Magyarországon ez megőrződött-e? Szerepelt benne Kishont Feri egy tárcával, írtak benne még fiatalok, velem egykorúak. Nem messze laktunk a Franklin Nyomdától, bementem, és kérdeztem, hogy hol van a vezetője. Megtetszett neki a gondolat, hogy egy ifjúsági lapot szeretnék alapítani: ״Jó, de hogy fizetsz? - Nem tudom.” Erre nem is gondoltam, hogy fizetni is kell. Maricának, a nővéremnek volt egy udvarlója, Kovácsnak hívták, később multimilliomos lett Ausztráliában. A szülei elpusztultak, jó kereskedő volt, fakereskedő. Abban egyeztem meg vele, hogy küld egy kocsi fát a Franklin Nyomdába. Maricának udvarol, majd jó követe leszek neki. Csak az volt a baj, hogy vizes fát küldött, és utána rám támadtak, hogy miért küldtem vizes fát. Viszont a folyóirat két száma addigra megjelent. Ma Jakob Steiner professzor Jeruzsálemben, akkor Steiner Erik fiatal vallástanár volt az Eötvös Gimnáziumban. Egyszer kidobott az osztályból, mert zavartam az óráját. Megkérdezte az osztályt, hogy ki vesztette el valamelyik családtagját. Később tudtam meg, hogy az apja Auschwitzban halt meg. Jelentkeztem, mondtam: - Nekem.- Ki? - A nagyapám és a nagyanyám. - Úgy látszik, hogy valamiféle sátáni mosollyal mondhattam neki ezt, és hozzá is tettem: - Büdös zsidók, nem akarok velük egy levegőt szívni. - Hetekre rá megszólított: - Te, van nálam egy könyv. - Tudta ugyanis, hogy versekkel foglalkozom, sőt fordítottam angolból magyarra. Thomas Moore egy versét, a Those Evening Bellst, az angoltanár szerint egész jól sikerült a fordítás.- Miért fordítasz te angolból, adok neked egy könyvet, nézd át. - S átnyújtotta Kardos László Héber költők című versfordítás-gyűjteményét. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, Steiner hat évvel idősebb, amikor ideadta ezt a könyvet. Ez volt számomra a választóvíz. Nem tudom megmagyarázni ezt az érzést, valami elfogott, s mint valami tűz lobbant föl bennem. Én ehhez, ezekhez tartozom! És nem ahhoz, ami a magyar költészetben van, sem a magyar nyelvhez - ez vagyok én! Még Szarvason a cserkészeknél tartottak foglalkozást egy kis ligetben, az Annaligetben. A vezető egyszercsak fölkiáltott: ״Akarjátok tudni, hogy mi a circumcisio?” És rám nézett. Mint a gyík, olyan sebesen surrantam el onnan. Ugyanez az eset megismétlődött az Eötvös Gimnáziumban is, ott nem engem, hanem egy másik fiút fogtak le JTÁMÁR •3ÁOZ-KESZT | RADNÓTI-ÉIETEM 221