Kőbányai János (szerk.): Holokauszt olvasókönyv (Budapest, 2016)
Tordai Zádor: Volt egyszer, hol nem volt
Felfigyeltem a névre, és velem együtt még vagy tíz ember kezdte kutatni a szemeivel, hol van az, akit szólítottak. Radnóti alacsony termetű volt, sovány és világosbarna hajú. Tipikus budapesti entellektüel-alkat; hosszúkás orr, élénk szem, ideges arckifejezés. ״Úgy tűnik, itt van! — mondtam magamban. - A költő Radnóti Miklós.” Kellemes érzés volt számomra, hogy a társaságában lehetek a jövőben, igaz, hogy a neve még nem csengett ismerősként a nagy nyilvánosság számára, de irodalmi körökben már úgy tekintettek rá, mint a magyar lírai hagyományok legtehetségesebb folytatójára, Ady Endre és József Attila örökösére. Kihajoltam a sorból, azért, hogy még jobban szemügyre vehessem. Az előbbi kellemes érzés most valamiféle csalódottsággal keveredett bennem. Radnóti Miklós fehér karszalagot viselt, és nem sárgát, mint ahogyan mi, a többiek. A fehér karszalag a kikeresztelkedését jelezte. Az ő századát a Heidenau munkatáborba küldték, amit dupla szögesdrótkerités vett körül, golyószóróállásokkal és őrtornyokkal. A zöldre festett barakkokban hemzsegtek a tetűk, amelyeket még a badogliós olasz hadifoglyok hagytak ott örökségül. Ennek ellenére a Heidenau munkatábor nem számított a legrosszabb helynek. Itt a cél a munkateljesítmény növelése volt, míg azokban a transzportokban, amelyeket Ukrajna felé küldtek, minden erőfeszítést megtettek a fizikai megsemmisítés érdékében. Ahogy teltek a napok, a tábor foglyai két csoportra oszlottak; a többség legyengült, reményvesztetté vált, és elveszítette emberi mivoltát is, azonban azok, akik keményebb anyagból voltak gyúrva, megőrizték tisztaságukat - mind szellemi, mind pedig testi értelemben. Ez utóbbi csoporthoz tartozott Radnóti Miklós is. Ugyanabba a munkacsoportba osztottak be bennünket, kiváltságosokat, akiknek ideológiai hátterünk volt: szocialisták, kommunisták és cionisták voltak közöttünk, akikkel aktív szellemi életet éltünk. A munkát megszakító rövid szünetekben, esős, viharos napokon és a kevés ünnepnapon valami olyasmi keletkezett körünkben, amit kulturális életnek lehetett nevezni. A legmegkapóbb élmények közé tartozott, amikor Radnóti Miklós új verseiből olvasott fel minden héten. Az idő múlásával szerencsém volt alaposabban is megismerni. Körülbelül tíz évvel volt idősebb nálam, ״elismert” művész, aki tudatában van saját értékének, és aki legnagyobb sajnálatomra ״fehér karszalagot” visel. Azonban gyorsan leomlottak a bennünket elválasztó falak. Nyílt és kellemes társalgó volt, széles műveltséggel és olyan stílussal, amely pontos tudást tükröz, de önteltség nélkül, nyugat-európai világszemlélettel. Ugyanazzal az intenzitással és ötletgazdagsággal tárgyalt irodalmi és filozófiai témákról, mint ahogyan személyes ügyekről. Alkotóereje nem pihent soha: alkötött papíron, elméje rejtekeiben és szóban, gyakran pedig még a legképtelenebb helyzetekben is. Nemegyszer figyeltem, amikor lesoványodott karjával meglendítette a csákányt, és közben ajka némán mozgott. Szavakat, mondatokat és teljes versszakokat ״kóstolgatott” ״Szerbia vak tetejéről”, és a meredek szikla bemélyedésének támasztotta a testét, így egyensúlyozott, nehogy leessen. Eklogák sorozata foglalkoztatta az elméjét, és hosszasan beszélgetett velünk arról a szépségről és a nehézségekről, amelyek ebben az irodalmi műfajban rejlenek. Személyes tárgyaim között felfedezte az Ószövetség könyvét, amely az egész században az egyetlen volt (természetesen, magyar fordításban). ״Elkobozta” a könyvet, és más218 HOLOKAUSZT ״OLVASÓKÖNYV