Kőbányai János (szerk.): Holokauszt olvasókönyv (Budapest, 2016)
Tordai Zádor: Volt egyszer, hol nem volt
De mivel kellett ennyire leszámolnom? Ennek még a tizedrészét se tudnám itt leírni. Annyit mégis mondhatok, egy általános újrafogalmazás (szellemi, lelkiismereti szinten) volt az egyetlen védekezés az előző nemzedék szellemi, erkölcsi és viselkedési normái ellen, amelyekben nevelkedtem. Mindaz, ami addigi életem volt, ennek jegyében zajlott le. Ez a nemzedék kötődött tudatomban az ideológiákhoz, a fasizmushoz és a kommunizmushoz - és persze az azokkal szembeni ellenálláshoz is. Ilyen szempontból az út, amit megtettem, közel áll például Kertész Imrééhez vagy Heller Ágneséhez, sőt Esterházy Péteréhez is. A régiek: József Attila, Radnóti, Füst Milán, messzebb kerültek, bármennyire szerettem is őket. Talán, ha Fanni helyett maga a költő ült volna velem szemben, vele is nehéz dőlgom lett volna. Ezek után visszatérek arra a kérdésre: miben látom a válaszfalat a két nemzedék közt. (Ezt a falat fiatalkoromban is észleltem, csak éppen megfogalmazni nem voltam képes.) íme egy feltevés: az a benyomásom, hogy mi mélyen interiorizáltunk - magunkévá tettünk, mellre szívtunk - egy pár olyan kudarcot, amelynek ők, ha nem is okozói, de sokkal inkább részesei, mint mi, bár mi is megszenvedtük őket. Bár sokszór megakadtak az ő torkukon is, számunkra lettek evidensek. Ők sokkal inkább hittek a teóriákban, követtek dogmákat, nemcsak a politika, hanem a művészet terén is. Úgy éreztük, ez vezetett az eddiginél is pusztítóbb háborúkhoz, népirtásokhoz, Atatürktől Sztálinig. Ez a katasztrófa, amit számunkra Auschwitz szimbolizál, szintén ezekhez tartozik. És ennek mi - legalábbis a túlélők - nemcsak áldozatai, de neveltjei is vagyunk. Még azok is, akik nem gondolták át a történteket, másképpen kezdtek élni és cselekedni. Magát a nyelvet, a stílust, a fogalomvilágot is rühelltük. Amit Pesten belső emigrációban tett meg Kertész Imre, azt én (és sok emigráns barátom) új nyelvek és fogalmak elsajátításán keresztül, ami valószínűleg könnyebb is volt. Azt hiszem, saját fejlődésem jó példa a nemzedék irányváltozására. Csak néhány pont ebből: a pesti polgári nevelés ellen: néprajzi kúra (a magyar-, talán cigánykutatás). A személyes bezárkózás ellen: pszichoanalízis, amelynek hatása életem minden területére kiterjedt. Az asszimiláció ellen: a Talmud és a zsidóság gyakorlása. Európa és Pest ellen: először Tunisz, később Izrael. Mindez persze a zeneszerzésre is kihatott, amely egyre inkább eltávolodott a szűkén értelmezett zenei pályától, és kinyílt olyan irányok felé, amelyekről nemcsak Magyarországon, hanem Franciaországban se lehet álmodni. Mindezek közös nevezője a kritikus gondolkozás használata a régebbi generációk szenvedélyes elkötelezettsége ellen, minden elfogadott igazság kérdéssé tétele. Még a zsidósághoz is nem annyira a hagyomány vonzott vissza, hanem a találkozás a Tálműd hihetetlenül modern analitikus gondolkozásával. A bennem lévő néprajzkutatót például nem a zsidó misztika vonzotta, hanem az, hogy hogyan jelenik meg a zsidóság mindennapi élete és gondolkozása a kétezer évvel ezelőtt írt Misna köteteiben. Talán jellemző, hogy két héttel Izraelbe érkezésem után már a jesivák méhkaptárszerű zenei moraját vettem magnóra. (De itt az életem még egy döntő fordulatot kapott, ami viszont nem tartozik erre az írásra.) Utólag úgy tűnik mindez mint egy nagyszabású önterápia, amelyben egyszerre voltam kutató, orvos, páciens. Olyan valaki, akinek neurózisában nemcsak szemé-ANDRE HAJDÚ | ÖNÉLETRAJZTÖREDÉK RADNÓTIVAL 233