Kőbányai János (szerk.): Holokauszt olvasókönyv (Budapest, 2016)
Tordai Zádor: Volt egyszer, hol nem volt
lyes faktorok vannak jelen, hanem sok közös tünet is: a zsidóság tudathasadása, a művészet mint túlszublimáció és sok egyéb. Ugyanakkor éppen a művészetet és a zsidóság kutatását használtam gyógyírnak az általános kétkedés szimptómái ellen, amely viszont az én nemzedékemet vezette a hatvanas évektől krízisből krízisbe. Milyen kár, mondom magamnak - bár elég igazságtalanul -, hogy egy Radnótinak, vagy egy Pap Károlynak mindez nem adatott meg. Az ő nemzedékük egészen mást keresett, rájuk inkább a teljes odaadás, sőt önfeladás (vagy önfeláldozás) jellemző: nem az eltávolodást vagy a dekonstrukciót keresték, hanem egyfajta szimbiózist. De honnan is vehettek volna más opciókat? A nyelvet, a gondolkozást, a műveltséget a magyarságtól, a vallást az uralkodó keresztény szellemiségtől kapták. A magyar kultúra pedig nem analitikus szellemű. Saját zsidóságuktól el voltak vágva, a megértéséhez hiányzott minden eszköz. A zsidó irodalom és nyelv teljesen idegen volt számukra. Azt, hogy a pesti gyökértelen zsidó polgárság taszította őket, nem nehéz megérteni. A saját gyökértelenségüket csak szublimálni lehetett, olyan formába önteni, olyan magas hőfokon, hogy végül találkozhasson mások gyökértelenségével, például József Attiláéval. (Hát nem ezt az utat követte Franz Kafka vagy Bruno Schulz is?) Természetesen önmagámban is felismerem az ő opcióikat - mindazt, ami taszítóttá és ami vonzotta őket. Még annak a halálos ölelésnek is viselem a nyomait, amely olyan sok magyar zsidót - például apámat - mindvégig vonzotta mindenhez, ami magyar. Különben miért vonzott volna ennyire a magyar falu élete? Visszamenőleg arra a paradoxonra bukkanok, hogy éppen Kodály Zoltán, aki arra buzdított, tanuljak meg cigányul, ha kutatójuk akarok lenni, éppen ő adta meg az irányt, amely végül saját identitásom kibontakozásához bizonyult nélkülözhetetlennek. Identitás kibontakozása? Hát az nem egy adott tény elfogadása, beletörődés? Nem, mert semmilyen adottság nem végleges, nem egyértelmű. Tudjuk, hogy az interpretáció teremti újra a dolgokat, (jó példa erre a Talmud, a Zohár és a Midrás [az orális Tóraj, amely a Biblia megváltozhatatlan szövegének tökéletes újszerű továbbfejlesztése.) És mert mindig a hang és az élőszó embere voltam, ez vonzott inkább, mint a Szentírás önmagában. Az analitikus kúra beszédje inkább, mint az elméletei. Még a zeneszerzés is egyre inkább interaktív jelleget vett fel nálam az évek során, olyat, amelyben több más zenésszel együtt hozzuk létre a zenét, a kompozíciós és előadóművészet határainak áthágásával. (Mindezt az a meggyőződésem táplálja, hogy az ember nem egy adott dolog, hanem egy megvalósítandó terv.) Ezt természetesen mindenütt megtalálhatjuk a mostani világban, a happeningtői a kollektív improvizálásig. Intertextualitás, interaktivitás, interdiszciplinaritás (jó vagy rossz értelemben) része korunk levegőjének. Mindennek a veszélyei is világosak. Én viszont nem a szétforgácsolódás, minden érték relativizációja irányában szeretném használni a kreativitást, hanem összekapcsolni mindennek az antitézisével... Visszatérve Radnótihoz, úgy tűnik, a nagysága éppen egyfajta kérlelhetetlenségében volt, a sors és az igazság egyértelműségének vállalásában. Bármennyire más világban élek, sokáig résztvevője voltam ahhoz, hogy ne fájjon az, hogy mindezt manapság - főleg a fiatalabb nemzedék - se nem értik, se nem értékelik. Például a saját 234 HOLOKAUSZT»OLVASÓKÖNYV