Kőbányai János (szerk.): Holokauszt olvasókönyv (Budapest, 2016)
Ormos Mária: A gyilkosságról és hazugságról
ő adott rá pénzt és engedélyt. Mi terveztük, szedtük. Tizenöt éves koromban léptem be a szocdem pártba, és azóta is szociáldemokratának vallom magam. Jártam a szemináriumokra meg a szavalókórusba is, így az életem a kórus, a szeminárium és Bortnyik műhelye között zajlott. Arra is jutott idő, hogy sportoljak a nyomdászoknál. Hétvégente túráztunk, eveztünk, úsztunk, télen síelni jártunk. Az egyik vakációban a Fekete-erdőtől leeveztünk Bajáig. Ennek az edzésnek köszönhettem, hogy visszajöttem Borból, és még ma is jól tartom magam. Ascher Oszkár volt a Nyugat fő versmondója, ezért fölléptünk A Nyugatesteken, de szerepeltünk máshol is. A kórusban hetente egyszer próbáltunk. Itt ismerkedtem meg Zelk Zoltánnal és Lukács Lászlóval, akik szintén a szavalókör tagjai voltak, noha nem voltak nyomdászok. József Attilával, Illyés Gyulával is a körben ismerkedtem meg, a műveiket szavaltuk. Illyéssel a haláláig barátságban maradtam. Ha bármi bajom vagy problémám volt, elmentem hozzá, megbeszéltem vele, és utána fölszabadultan, könnyű szívvel jöttem el tőle. Hozzám mindig jóságos volt és szeretettel fogadott. Párizsban egy könyvkötőnél dolgozott, ezért haláláig ״kollega úrnak” szólított. Egyébként tényleg gyönyörűek a maga kötötte könyvek. Ebben hozta haza Párizsból a költőbarátaitól kapott köteteket vagy a kedvenc francia költőit; a könyvtárában díszhelyük volt. Egy kirándulásnak sorsfordító hatása volt az életemben. Illyés Gyula és az akkori, első felesége, Lukács László és felesége, Kató és annak egy barátnője meg én elmentünk Bécsbe. Este beszálltunk egy gőzhajóba, s reggel Bécsben ébredtünk. Gyula a Néva nevű filmvállalattal telefonon megbeszélte, hogy vetítsék le nekünk a legjobb modern szovjet filmeket. Eisensteint, Pudovkint, Dovzsenkót. Két délelőttön át ültünk a vetitőben kétszer négy óráig. Rémisztő filmek voltak számomra. Nem az avantgárdizmusuk vagy a fényképezés újszerű látásmódja, hanem a halál, a vér, a tenger gyilkolás és a nyomor miatt. Élmény volt, de negatív előjelű. Illyés akkor még egy kissé kommunista volt, védte a filmeket, de a társaság negatív álláspontot foglalt el. Egy Wurlitzergassei diákotthonban kaptunk szállást, külön a nők, külön a férfiak. Az a szerencse ért, hogy egy kétágyas fülkében kaptam helyet Illyés Gyulával. Az esténkénti, lámpaoltás előtti beszélgetések órái egy más világot nyitottak meg előttem. A kreativitás világát. Elmesélte, ő hogy lett költő. Én akkor kétségbeesve, majdnem bőgve mondtam el, hogy szeretnék filmrendező lenni, szeretnék operatőr lenni, szeretnék festő lenni, szeretnék szobrász lenni, de a tipográfián kívül nincsen semmi kreativitási háttere az életemnek; zsákutcában vagyok. Erre ő azt mondta: ״Ha tipográfus vagy - ezt én mint a francia versek, verseskönyvek ismerője tiszta szívemből mondhatom -, csodaszép dolgot lehet művelni. Majd adok neked egy névjegyet, menj el Gyomára Kner Imréhez, és meglátod, hogy a tipográfia művészet. Megsokszorozhatja a költemény szépségeit.” Illyés huszonhat éves volt, én tizenhat. Komolyan beszélt velem, nagyon nyitottan. Nyitott ember volt ő egyébként is, és nagyon jó volt hozzám egész életemben. Amikor hazajöttünk, az ajánlásával elmentem Gyomára. Izidor bácsi fogadott, aki egy kicsit be volt pityókázva, mert szerette a nedűt. Meghallgatott, és mondta, hogy jó, ״beviszem a fiamhoz, az majd elbeszélget magával”. És akkor bevezetett az irodába Kner Imréhez, akivel körülbelül egy órát töltöttem együtt. Ez megint nagy feltöltődés volt. Megmutattam neki a kis kollekciómat. Akkor ő azt mondta, hogy létezik a Bródy Zsigmond Nyomdász Alapítvány, küldjem be a 590 HOLOKAUSZT-ÖL.VASÓKÖNYV