Kőbányai János (szerk.): Kertész napló. Saul fia-napló (Budapest, 2016)
1 Kertésznapló 2002
Itt kezdődött a ״nagy” meg nem ismerés. Amire csak most, oly szégyenletesen későn, jövök rá. S ha a Nobel-díjat akarom magyarázni, elfogadni, akkor ezt a kulcsőt kell megtalálnom, s a nagyság zárába illesztenem, amelyet - némi joggal asszociálunk a díjhoz, amellyel Kertész most egy Janus Pannoniustól Ady Endréig, Balassi Bálinttól József Attiláig tartó sort előz meg a világ (eljismerő szemében és gesztusában. Hogy az író akkor is író, sőt, akkor a legigazibban az, ha képes nem írni, nem megszólalni, nem publikálni. Imrének nem volt kézirata, mert nem szóktak kéziratai lenni. Nem úgy, mint nagy általánosságban az íróknak. Nem szokott csak úgy írni, mint általában az írók. S különben is, már megírta, amit akart, mint ahogy általában az írók nagy része: nem. Neki nem programja, mestersége, hivatása volt, hanem egy tapasztalata, egy (világ)látása, egy furcsa és összetett érzése, amelyet makacs pontossággal és nosztalgiával az írásában (zenéjében) ismét fel akart idézni. Azt az élményt, amelyet ״szerencséje” Auschwitzban juttatott neki, a ״muzulmán”-állapotot lét és nemlét határán. (Lásd erről 1960-ban kelt, megrendítő, s szerintem kulcsbejegyzését, ami csak a mi közlésünkben olvasható, a könyvvé rendezett Gályanapló 1963-as feljegyzésekkel indul.) Talán inkább már másvilági emléket, egy édes, bordó égaljú, hűvös érzést, amely minden emberi lény sajátja lesz majd egyetlen pillanatban: a saját haláláéban. Csak ezt a legritkább esetben szokták visszahozni az életbe, s még ritkábban szokták a művészi kifejezés tárgyául és mércéjéül választani. Ez a nagyság kulcsa: az (élet)veszélyes következetesség, amely Kertészt ennek az ajándéknak - Auschwitz ajándékának! - megérzékítése igényére összpontosította, s mellőle egész életén keresztül el nem tántorította. Amihez előbb meg kellett alkotnia a csizmáktól széttiport személyisége roncsaiból ama maga gyémántkeménységű, a törékenységéből és sebezhetőségéből fölépítő, individuumát, amely képes volt újra szembenézni ezzel az élménnyel. Ezt, persze, csak most, oly elkésetten, tudtam meg, de nem hibáztathatom magamat a megadó pálfordulásom után belém költözött szégyennel, mert mindezt most sem foghatnám fel, ha nem tájékozódom - az Imréétől elvált, s Pap Károlyon át másik hősömig, Ámos Imréig tartó utam (barátkozásaim) - annak a kutatásnak a nyomában, hogy kik építették nem csak a zsidó egzisztenciából, egyébként végső soron abból, és a zsidó kultúrából a művészetüket? - végül is elvezetett Ámos Imre Szolnoki vázlatkönyve lapjaihoz - a másik nagy tudósításhoz, amikor a pillanat nem is mérhető villámlásában, Ámos Imre (szintén 1944 apokalipszisében) átment a létet a nemléttől elválasztó kapun, s onnan utoljára visszatekintve egy hatalmas látomásba fogta be a világát, amire már rávetült a visszavonhatatlan elmúlás árnyéka -se dokumentummal való elmélyült (kiadói és esszéiről) foglalatosság fogékonnyá tett a Nobel-díj, s a nyomán keletkezett vívódó, zavart örömöm igazolása okán maKERTÉSZNAPLÓ 2002 29