Komlós Aladár: Irodalmunk társadalmi háttere (Budapest, 2006)
XVIII. A népiesen európai szintézis
böző náluk. Petőfi és Arany mindenáron magyarrá akarta tenni, amit Nyugaton hódított, Ady, Babits hódítani akart. Azok önmaguk akartak lenni, ezek többek, mint önmaguk: gazdagodni, kitágulni, emelkedni vágytak. Arany nagy idegen műveltsége mellett mindenképpen magyar akart lenni, Ady mély magyar gyökerei ellenére nyugatias, s ezért amaz nyugatosan magyarnak, emez magyarosan nyugatosnak mondható; de mindkét költő a két irány szintézisére mutatott példát. Hogy azonban e kétféle szintézis milyen rokon egymással, jól mutatja, hogy van költőnk: József Attila, akit joggal lehetne bármelyik tipushoz sorolni. Őbenne ugyanis átütően erős a magyár jelleg, hiszen nem is csak a népköltészetig, de egész a Kalevaláig ment táplálékért - ám ugyanakkor feltűnő a szürrealizmuson és Marxon nevelt nyugatos jelleg is. A Nyugat kora nem kevésbé megérdemli a klasszikus márkázást, mint Petőfi és Arany. Adyban interferenciák vannak kisnemesi származása és polgári kora között, onnan hozza történelmi tudatát, nemzeti érzését, faji büszkeségét, nagybirtokosgyűlöletét, innen mohó élvezetvágyát, féktelen individualizmusát, vakmerőén szabad szemléletét; az interferencia magyarázza mind meghasonlottságát, mind átfogó voltát. S félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy a Nyugat korszakának nagyszerű írói közül nem Ady az egyetlen, akiben ez a szintézis megtörtént, hanem kisebb-nagyobb mértékben és különböző arányú keveredésekben többekben, elsősorban Móriczban, de Krúdyban, Juhász Gyulában, Szabó Dezsőben, Babitsban és Szép Ernőben is. S ha meggondoljuk, hogy Petőfi és Arany idejében a magyar értelmiség műveltsége még túlnyomóan la-97