Lichtmann Tamás: Az igazságkereső Pap Károly. Monográfia - Pap Károly művei 8. (Budapest, 2001)
Az igazság körei
lenségét illeti erős bírálatával. És miután fölébe kerekedik az álló idő szemléletének, ezáltal műve reálistává válik.” (LT, 179.) Csak látszólag bírálja ugyanis a mitikus erkölcsi forradalom mindenekfelett valóságát, hiszen Azarel megtört lázadását ironikusan ábrázolja ugyan, de a tékozló fiú mélyértelmű példázatának felidézésével visszakanyarodik a mitosz időtlen idejéhez, és az alázat, a megbocsátás, az igazság kimondásának mindennél fontosabb páráncsávái hű marad saját mindenkori erkölcsi kategorikus imperatívuszához. Változatlanul ezt tartja a legfontosabbnak az életben. Részletekben valóban a leginkább realista mű, egészében realizmus fölötti, mitikus vízió, az erkölcsi forradalom utolsó nagy ״mitosza”. Mikáéi ókori és Leviát művészi közegben megteremtett harcának harmadik változata; ezúttal önéletrajzi környezetben ábrázolja az abszolút erkölcs, az alázatos jóság, a megfellebbezhetetlen igazság prófétájának küzdelmét. Pap Károly és Kafka világábrázolása egyaránt képes megmutatni a felszín mögött megbújó lényegi ellentmondásokat, látszat és lényeg ambivalens, gyakran paradox viszonyát. Látszat és valóság elválik egymástól, ami a felszínen látszik, az nem a lényeg. Azarel kisszerű, kiszolgáltatott, nevetséges, de legbelül mégis ő az igazság tántoríthatatlan harcosa. A jelenség felületi szintjén vereséget szenved, de a lényeg szintjén az igazság kimondatik. Semmi sem úgy van, ahogy látjuk. Minden megtörténhet. És ami megtörténhet, az meg is történik. Vagyis minden megtörténik, ami megtörténhet. Másfelől viszont ha minden megtörténhet, az is lehét, hogy semmi sem történik meg. Legalábbis semmi sem úgy, ahogy megtörténhetne. Minden másképpen van. A valóság lesz a látszat, és a látszat a valóság - ahogy Kafka cirkuszi történetében láttűk. Vagy ahogy József Attila az Eszméletben írja: Csak ami nincs, annak van bokra, 147