Lichtmann Tamás: Az igazságkereső Pap Károly. Monográfia - Pap Károly művei 8. (Budapest, 2001)
Az igazság körei
korábbi szerepéből való visszavonhatatlan kilépés. Pap Károly átváltozása szereppé teszi a csupasz létét, Kafkáé puszta lényeggé változtatja a szerepet. Összefoglalva: Pap Károly Átváltozásának hőse magányos, rettegő ember, aki egyszerre éli át a magányra ítéltség és a magányba menekülés állapotát. Szorongásai szüntelen menekülésre késztetik, számára a létezés megmagyarázhatatlan bűnök és bűntetések sorozata. A bűntudat Kafka hősét lidérces álmában féreggé változtatja, Pap Károly hőse saját múltja és önmaga elől a semmibe menekülne, a lét előtti nemlétbe, de csak a létezés határáig juthat el, ennél tovább nem vezet út: saját lényéből az ember nem léphet ki, önnön létezésének rabságában vergődik mindhalálig. A SEMMI SZÉLÉN ״A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.” József Attila. Reménytelenül (JA, 361.) Pap Károly Átváltozásának hőse saját testéből, fizikai létéből, anyagi valóságából, empirikus identitásából menekülne - a csupasz emberi egzisztenciáig, a tárgy és alany nélküli létig - oda, ״ahol még semmi sem történt”. Nem egyszerűen az emberi, hanem az egyetemes anyagi létből menekülne, hogy megtisztuljon az élet bűneitől a mindenkit egyenlővé tévő szellemi létben, de meg kell torpannia a szellemiség határán, mert anyagi valóságához, testéhez van láncolva. Az író regénybeli alteregója, a gyermek Azarel azt kérdezi - mert arra vágyik -, hogy mi történne, ha sánta, vak, rút, piszkos, nyomorék тете lenni? Lehet-e egyáltalán azzá, vagy 332