Kiss Gy. Csaba: Hogy állunk a számvetéssel? Közéleti írások 1994-2015 - Magyar esszék (Budapest, 2015)
Itthon: Közép-Európában
beszélni a nyilvánosság előtt. Megnőtt a történelmi regények és filmek ázsiója, már nem csak a világverő labdarúgó-válogatott győzelmei kelthették fel a nemzeti büszkeséget. És itt érdemes egy rövid kitérőt tenni. Néhány mondatot szentelni annak az ideológiai konstrukciónak, a Molnár Erik-doktrínának, amelynek meghatározó szerepe volt a forradalom leverése után a társadalomtudományokban és a propagandában. A nagy hatású kommunista politikus, majd később ideológus (Rákosi alatt például egy ideig igazságügy-miniszter volt) ugyanis perfid logikával azt kárhoztatta a Rákosi-korszak ideológiájában, hogy úgymond háttérbe szorult benne az osztályszemlélet a nemzeti függetlenség szempontjának túlhangsúlyozása miatt. Azon a Magyarországon, ahol a kommunista párt még a határon túli magyarok létezéséről sem akart tudomást venni. Molnár szerint a szabadságharcos hagyományok előtérbe helyezése, a függetlenség egyoldalú fetisizálása (a szovjet gyarmatosítás éveiben!) törvényszerűen vezetett 1956-ban a nacionalizmus lángra lobbanásához. Bármennyire meghökkentő is ez az okfejtés, mindmáig nem egy magyar történész és politológus hajlandó - részben vagy egészben - e gondolatmenetnek megfelelően szemlélni történelmünk e szakaszát. Kétségtelen tény, hogy a korabeli tankönyvek és a politikai frazeológia szívesen tekintette négy évszázad magyar történelmét szabadságharcok sorozatának, hogy az irodalom hivatalos lobogójára Petőfi nevét hímezték, de ebben a megközelítésben a célelvünek tekintett múlt az úgynevezett felszabadulásnak köszönhetően léphetett át a szocializmus korába, a boldog végpont, az áhított kommunizmus közelébe. Ennek a magyar kollektív tudatban oly sok kárt okozó doktrínának csattanós - mondhatnánk, robbanó erejű - cáfolatát adták az ’56-os események. Miről tanúskodnak a forradalom első 60