Lengyel András: A törvény és az üdv metszéspontjában. Tanulmányok Német Andorról - Magyar esszék (Budapest, 2007)
Az inspirátor. Németh Andor, József Attila és az úgynevezett tiszta költészet
tőségét elvitatná. Sőt az is tudható, hogy napjaink vezető József Attilakutatójának, Tverdota Györgynek fölfogása nem kis részben éppen a Németh Andor írásai kijelölte nyomvonalon mozog, ezzel nyitva meg az eddigieknél poétikailag adekvátabb és mélyebb elemzés lehetőségét. (A másik értelmezői irány őse, archetípusa, úgy gondolom, Fejtő Ferenc régi írásaiban keresendő.) Mégis, mindezek ellenére is tény: a Németh Andor-József Attila-kapcsolat sincs még valamennyi dimenziójában kellő részletességgel föltárva. Mindenekelőtt: hiányzik egy részletes életrajzi-eseménytörténeti rekonstrukció, s - az eddigi kísérletek eredményei ellenére is - nincs még kellően bemutatva az az intellektuális viszony sem, amely a barátság igazi alapja volt s e kapcsolat lényegét adja. Ami az életrajzi rekonstrukciót illeti: ez, sajnos, egyelőre nem is végezhető el - a kedvezőtlen forrásadottságok lehetetlenné tesznek egy ilyen vállalkozást. S bár ez a helyzet automatikusan azzal a következménnyel jár, hogy magát az alkotói viszonyulást sem tudjuk a kívánatos mélységben és részletezettséggel leírni, a barátság intellektuális oldalának, mondhatnánk természetének bolygatása nemcsak szükséges, de - bizonyos határok közt - el is végezhető. Ez ugyanis „csupán” szövegelemzés kérdése, s az, hogy az egymással összjátékban volt szövegekben az összjáték nyomait fölfedezzük-e, csak az elemzőn múlik: a szövegekben elrejtve, de benne van e barátság igazi, végső, irodalomtörténetileg releváns dimenziója. (Az életrajzi összefüggések konkrét ismerete éppen azért lenne szükséges, hogy a szövegben rejlő összefüggések fölismerése könnyebb legyen, hogy ezek a „külső” adatok mankóul szolgáljanak az olvasáshoz.) Németh Andornak, az alkotás műhelytitkaiban is otthonosan mozgó költőnek, a kortárs művészeti panoráma kitűnő ismerőjének a szerepe a minket most érdeklő összefüggésben elsősorban alighanem az inspirátoré volt. Ez neki nem véletlenszerű, esetleges szerepe volt. Bár ilyen funkciója lényegét, önmaga lehetőségeként csak viszonylag későn, 1937-ben fogalmazta meg, íróbarátaihoz való viszonyát minden jel szerint kezdettől ez a gyakorlat motiválta. Ahogy kritikusi ars poeticaként tételesen is megfogalmazta: ,,[A] kritikus tevékenysége [...] megelőzi a kritikát, nem merül ki írásaiban. A szó elszáll, s csak a betű marad meg, ez igaz. De a négyszemközt elhangzott szó, a buzdítás, intés, útmutatás jobb szolgálatot tesz a költőnek s ezzel a költészetnek, mint 137