Pomogáts Béla (szerk.): József Attila: A Dunánál - Egy vers (Budapest, 2010)
Tverdota György: József Attila magyarságélménye
TVERDOTA GYÖRGY József Attila magyarságélménye Csak néhány évtized választ el minket a kortól, amelyben szocializmus és hazafiság összeegyeztethetetlen fogalmaknak tűntek. A két világháború közötti időszak hivatalos ideológiája a marxista munkásmozgalom híveit „hazátlan bitangok”-nak bélyegezte. Akadt olyan proletár, aki magatartásával érveket szolgáltatott ennek az ártalmas előítéletnek a megerősítéséhez: „a munkásoknak nincs hazájuk” elvhez tartva magát - nem volt hajlandó kitűzni a nemzetiszínű kokárdát a híres 1942-es március 15-i tüntetésen, sőt megjegyzést tett társaira, akik azt mellükön viselték. S ha tudomásul vesszük a történeti tényeket, „bevalljuk a múltat”, fölmerül a kérdés: vajon szocialista költészetünk halhatatlanjára. József Attilára ráüthető volt-e a „hazátlanság” bélyege? Ha egészségben megéri, föltette volna-e a nemzetiszínű szalagot ama nevezetes tüntetésen? Kassák Lajos emlékezésének egyik passzusa pontos és találó választ ad ezekre a kérdéseinkre: „bárha egy cél felé haladtunk, nem azonos talajból sarjadtak ki gyökereink. Az én költészetemben alig lehet ízét és színét találni a magyar népköltészetnek, az ő verseit pedig éppen a népköltészet nedvei táplálták fel különösen érzelmessé, sokszor bájosan naivvá és mindig hetykén szókimondóvá. Hogy úgy mondjam, én világ proletáija lettem, ő pedig magyar proletár volt.” József Attila szocialista költészetének magyar színeire nemcsak Kassák figyelt fel. A kortársak jelentős része érzékelte azokat. A tanúságtételelek közül életszerűsége és frappáns megfogalmazása miatt talán Móricz Zsigmond emlékezése a legtanulságosabb. Móricz József Attilával Hódmezővásárhelyen, a harmincas évek derekán, a költő sógorának lakásán ismerkedett meg: „Rózsává faragott 215