Tarján Tamás (szerk.): Kopaszok és hajasok világharca. In memoriam Nagy Lajos - In memoriam (Budapest, 2001)
A lázadó ember
Együtt című folyóiratban jelent meg. E nagyon hozzávetőleges idömegjelölést Agárdi Danzinger Ferenc emlékezésének segítségével pontosíthatjuk, aki a barátság elmélyülésének színhelyeként a Japán kávéház törzsasztalát, a baráti társaság másik két állandó tagjaként magamagát és Gergely Sándort, időpontjaként 1930 tavaszát jelölte meg. Emlékezését megerősítik Nagy Lajos szavai: „1929-től 1931 októberéig minden ebéd után, feketére találkoztunk a Japán kávéházban Gergely Sándorral és Agárdi Ferenccel; József Attila is gyakran hozzánk ült.” Nincs okunk tehát kételkedni Agárdi Danzinger állításában, hogy József Attila és Nagy Lajos „már azelőtt is ismerték egymást, de a futó érintkezések itt mélyültek el barátsággá”. A gondolatmenetnek ezen a pontján vethetjük föl alapkérdésünket: mennyire volt tartalmas József Attila és Nagy Lajos barátsága? A helyes válasz érdekében mindenekelőtt e kapcsolat pozitív magvát kell kihámoznunk. Alkotókról lévén szó, ez a pozitív mag szellemi természetű, a két író gondolkodásmódjának, világhoz való viszonyának azonos vagy legalábbis összehangolt mozzanataiból tevődik össze. Kettejük szellemi közösségének bázisa, közege és egyben tünete azonban a személyi jó viszony, a barátság volt. Az intellektuális szövetség tartalmainak feltárásához e látványos, külső jelenségek felől vezet az út. Az emlékezések természetszerűleg e tüneteket írják le legrészletesebben, ezért itt megelégedhetünk a barátság eseményeinek rövid, krónikás előadásával. A barátság ténye maga nem szorul igazolásra. „Szerettem, kedves fiú volt”; „barátom volt”, vall erről Nagy Lajos két írásában is. A költő érzéseit pedig így jellemzi Agárdi Danzinger Ferenc: „József Attila rajongási szerette Nagy Lajost. Egyik verskötetét mint apjának dedikálta.” A barátságot a külső szemlélő az önkéntes, sűrű és hosszan tartó egyiittlét-194