Agárdi Péter: Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014 (Budapest, 2015)
A BALOLDALI, ILLETVE SZOCIALISTA KULTÚRAFELFOGÁS - József Attila
174 József Attila kereső-tépelődő elméleti-kultúrfilozófiai munkásságának különösen izgalmas, sokat vitatott ekkori darabja a Mónus Illés folyóiratában, 1934-ben publikált A szocializmus bölcselete. Ebben az írásban a munkásság osztályöntudatának és az emberiség nembeli fejlődésének viszonyáról, az elidegenedés visszavételének esélyeiről értekezik. Itt is szembetűnik a tudat, a kultúra ontológiai értelmezési kísérlete . József Attila így fogalmaz: „A munkásosztály szerepe ebben a történelmi öntudatosodási folyamatban éppen az, hogy magasra tartja és el nem ejtheti azt a zászlót, amelyre minden emberi lénynek társadalmi eredete van írva. Így tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek »osztályöntudata« az emberiség társadalmi lényegének tudatából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett, hogy az »osztályöntudat« a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki.” 357 Természetesen nem akarok egyenlőségjelet tenni a tudat, az öntudat és a kultúra fogalmai közé, főleg hogy József Attila bölcseleti eszmélkedésében az előbbieknek megvan a maguk belső terminológiai evolúciója, hegeli, marxi, bergsoni, freudi intertextusa is. Mindazonáltal a tudat és a kultúra társadalomontológiailag és műve lődésszociológiailag összeér a költő érvelésében, éppen az emberi lét kiteljesedő vagy regresszív folytonosságában. S itt épül bele a szocializmus előbb plebejus-nemzeti konnotációjú, majd proletár osztályharcos kultúraképébe a szabadság és a humánum „liberális” hangsúlya is, amely leginkább a költő 1933 utáni éveinek prózai szövegeire jellemző. A magasrendű kultúra léte vagy nemléte a szocializmus ontológiai kérdésévé válik József Attila számára, szinte megfordítva a racionális ok-okozati viszonyt. Az 1934-es szociáldemokrata hitvallású töredék egyenesen a mindennapi élet és kultúra felől indulva jut el oda, hogy a hiteles szocialista irodalom hiánya lenne az „oka” a munkásmozgalom vereségének: „E sorok írója költő. Ismeri a tudós szociológusok, közgazdák, politikusok elméleteit. Érteni véli a bolsevistákat, akik azt a hősi lendületet kívánják a munkásoktól, melyben a mindennapi élettől szült apró vágyaikat kellene megtagadniok – persze csak átmenetileg, mindössze harminc-negyven évig – az osztály magasztos gondolatáért. Érteni véli a szociáldemokratákat, akik – éppen megfordítva, mint a bolsevizmus hívei – a megszervezett osztály anyagi, azaz gazdasági és politikai erejével akarják az egyes munkás, az összes egyes útját egyengetni a mindennapi élet apró, de elengedhetetlen örömei felé. Amazokban egy idejétmúlt hősiességnek aktualizált agresszív gyönyöre tartja a lelket, olthatatlan szomjuk illúzióért sóvárog sör helyett, emezekben a szürke végzet komor, de már-már meghitt gondolata emeli fel figyelmeztető ujját, hogy azért a kevés anyagi jószágért, amely egy munkásember ösztönös jóérzésének alapja lehet, az egész, szigorú törvények szerint működő világot át kell ismeretlen József Attila [eredeti szövegközlések is], Budapest, Balassi−Közgazdasági és Jogi Könyvki adó, 1992, 307–308. 357 JAÖM III, 147–153. Modern szövegkritikai és recepciótörténeti kiadása: József Attila, A szocializmus bölcselete (1934). Mutatvány a költő 1930 és 1937 közötti tanulmányainak és cikkeinek készülő kritikai kiadásából, szerk. Agárdi Péter, Eszmélet, 105. sz. 2015. tavasz. Melléklet.