Antal Attila - Földes György (szerk.): Holtpont. Társadalomkritikai tanulmányok Magyarország elmúlt 25 évéről - Társadalomelméleti Műhely (Budapest, 2016)
Társadalom és szolidaritás
kórházvonatában. Ez valami fontosat jelképez. Azt, hogy a hajléktalansághoz kapcsolódó közpolitika - egy kiterjedt intézményrendszer létrehozása és soksok lelkiismeretes szociális munkás mindennapi küzdelme ellenére - máig sem tudott teljesen kiszakadni a kezdeteket meghatározó katasztrófavédelmi jellegből, és azt még mindig inkább a tömegszállások jellemzik. Az életmentés és nem a lakáspolitika, ami ha a szociális állampolgáriság eszméjével, az emberiesség követelményeivel vagy a józan ésszel nincs is összhangban, legalább elvben megfelel a lakhatáshoz való jog ügyében még 2000-ben hozott alkotmánybírósági határozatban foglaltaknak, amely szerint a lakhatáshoz való jog nem levezethető az (akkori Alkotmányban még szerepeltetett) szociális biztonsághoz való jogból, az állampolgárok hajléktalanságának kezelése pedig kizárólag abban az esetben állami feladat, amennyiben a „szállásnélküliség az emberi életet közvetlenül fenyegeti" [42/2000. (XI. 8.) AB határozat. A határozat kritikájához lásd Kardos, 2001; Misetics, 2014], Azért csak elvben, mert a fagyhalálok 1980-as évektől gyorsan növekvő számát a hajléktalanellátásnak sem sikerült érdemben csökkenteni (lásd Koltai, 2013; Fehér et al., 2012). „Testvéreink elhulltak úgy, mint jégzivatarban a gyümölcsök, amelyeket senki, senki, senki, kosarába többé nem szed össze." [József Attila: Tanítások (8. vers).] Az utcán vagy fűtetlen otthonukban halálra fagyott embereken túl több mint 1 millió ember él Magyarországon olyan háztartásban, amely nem tudja megfelelően fűteni az otthonát [Eurostat (SILC) adatbázis, „Inability to keep home adequately warm"]. A hajléktalanságra adott állami válaszok tartós megragadását a rendszerváltás éveiben kialakult katasztrófaelhárítási szemléletben jól mutatja, ha együtt olvassuk Bognár Szabolcs 1988-as nyilatkozatát arról, hogy „a főváros nagyszámú légópincéje, óvóhelye közül kérnék kerületenként egyet-kettőt az illetékesektől, hogy egészen igénytelenül berendezhessem (berendezhessük) azok számára, akik hajléktalanok".22 Eszerint a kormány „azt kérte az önkormányzatok és a közintézmények vezetőitől, hogy nyissák meg a hajléktalanok nappali fogadására alkalmas helyiségeket és lehetőség szerint biztosítsanak meleg teát a rászorulóknak", továbbá felkérte a MÁV-ot, hogy a nagyobb városokban tegye lehetővé „egy-egy váróterem nappali nyitva tartását a hajléktalan emberek számára" a Honvédelmi Minisztérium pedig „napokon belül meleg takarót, ruhát biztosít a rászorulóknak". Az egyik parlamenti párt elnöke pedig - ugyanebben az évben, tehát legalább két évtizeddel a hajléktalanság tömeges megjelenését követően - arra kért mindenkit a hajléktalanságról kiadott sajtóközleményében, hogy amikor kilép az utcára, „vigyen magával egy forró teával megtöltött, egyébként kidobásra szánt műanyag palackot, valamint - ha teheti - egy szendvicset, és adja oda egy hajléktalannak".23 22 Párbeszéd a hajléktalanokról dr. Bognár Szabolccsal. Ötlet (7. évf.), 321, sz. 15., vagy lásd a Szociális és Egészségügyi Minisztérium szakértői bizottságának hasonló szellemiségű javaslatait két évvel későbbről (Kocsis, 2011), illetve vő. egy több mint húsz évvel később, 2010-ben tett kormányszóvivői nyilatkozattal. - Beengedik éjszakára a várótermekbe a hajléktalanokat. Origo, 2010. január 28. http://www.origo.hu/itthon/20100128-beengedik-a-varotermekbe-a-hajlektalanokat.html 23 Herényi Károly újévi közleménye; MDF: Segítsünk a rászorulókon! Országos Sajtószolgálat, MTI, 2010. január 1. 199