Antal Attila - Földes György (szerk.): Holtpont. Társadalomkritikai tanulmányok Magyarország elmúlt 25 évéről - Társadalomelméleti Műhely (Budapest, 2016)
Indentitás, kultúra, emancipáció
kiemelten kezelve az elbeszélés és a metafora használatát az irodalmi műben ideologikus. Az irodalmi szövegnek a felület egyenrangú elemeit kell megmutatnia, amelyek között csak a művészi struktúraalkotás - nem pedig az előre adott lényeg vagy igazság kifejeződése - hozhat létre alkotást. Az absztrakt expresszionizmus all-over felülete - ahol a festményen nemcsak középpont vagy téma nincs, de kitüntetett irány sem, legkevésbé pedig perspektivikus mélység -, a legkonzekvensebb és időben is legutolsó kifejezése a modernség ezen horizontjának. A modernség persze mindemellett azt állította, hogy ha mélység nincs is, azért még létre lehet hozni - a társadalmi szerződés létrehozza az állam új hierarchiáját, a leírás létrehozza az ismétlések és motívumok új rendszerét, a vászonra csurgatott festék létrehozza a felületen a kifejezést. Az irodalom a modern helyzetben elsősorban modell, nem pedig tükrözés (tegyük hozzá, hogy azért, mert a tükrözés a modell egyik formája vagy fajtája, legalábbis abban az értelemben, ahogy Hegel nyomán Lukács beszélt arról). Az irodalom modellt alkot és modellt nyújt, modellt hoz létre a modern gondolkodás számára. Elsőrendű feladata annak kidolgozása, miként lehet egyáltalában véve elgondolni modern módon a valóságot. Az emancipációs harcot nem csupán a politikában és a gazdasági struktúrákban kell megvívni, hanem az ember univerzális tudatában, a kultúrában is. Soha nem naiv módon, soha nem kétségek nélkül, de a modernség horizontja számára az irodalom a modern tudat termelésének eszköze volt, amelyet szembeállított a modern tudat termelésének másik eszközével: az ideológiával. József Attila Eszmélete nem azért viseli a „tudat" címet (a korabeli nyelvhasználat szerint), mert a tudatról szól, hanem azért, mert szándéka szerint egy új tudat struktúráit hozza létre. Éppen ezért az Esterházy prózáját és általában a magyar nyelvű posztmodern irodalmat megalapozó nagy előd nem Ottlik, annak problémái nem az „elbeszélés nehézségeiből" származnak, hanem Mészöly Miklós, aki a prózafordulatot megelőzően a modernség egyetlen kérlelhetetlen képviselője hazánkban. Klaszszicizmustól, esztétizmustól, újmetaforizmustól mentes képviselője. Mészöly is a felület nagy írója volt, aki számára azonban a mélység kiiktathatatlan szükség, szinte ínség a felület mögött. Ha Mészöly hatását a mai magyar irodalomra meg akarjuk határozni, mindig problémák sorába ütközünk. Amennyiben a „kanonizációs diskurzusban" próbálnánk azt elgondolni, szinte megoldhatatlan feladatot vállalnánk.8 Az irodalmi kánonra tett hatása a legnagyobb óvatosság mellett is zavarosnak tűnik: túlságosan nagy, miközben látszólag meglehetősen szerény. A „kánon" fogalmát az irodalomelmélet két értelemben szokta használni: leggyakrabban szövegek vagy írók sorát érti alatta (például a „nagy írók" sokaságát, mint ahogy Harold Bloom híres könyve, a Western Canon - Bloom, 2014 - sorolja fel a világirodalmi szerzőket), máskor vagy szövegműködések halmazát -, vagy még inkább repertoárját, „langue-ját" (Kálmán C, 1998: 102. sk.) (például narrációs eljárásokat, ahogy a magyar kritika a „prózafordulatot" kanonizálta elsősorban az „önreflexív pró-8 A probléma egyik legújabb szépirodalmi kifejezéséhez: Kukorelly (2015). 309