Feitl István - Gellériné Lázár Márta - Sipos Levente (szerk.): Rákosi Mátyás - Visszaemlékezések 1892-1925 2. kötet (Budapest, 2002)
Moszkva-Budapest
dós tábor borzasztó nyomasztóan hat rájuk. Ha egymás közt összejönnek, elég komor a hangulat köztük, s bánatukat nemegyszer borba fojtják. Ez alkalommal említette József Attila, hogy a szegediek - és természetesen ő is - mennyire helytelenítették, hogy Babits a kommün után bűnbánó nyilatkozatot tett,* ahelyett hogy inkább a férfias, becsületes hallgatást választotta volna. Csakhamar a politikára terelődött a szó, s bár óvatos voltam, hamar megértette, amint mondta, hogy „a Horthy-kurzus konzekvens ellensége vagyok”. Gyorsan megbarátkoztunk, már amennyire a rövid idő és a szokatlan viszonyok között ez lehetséges volt. Engem ez kezdetben nagyon zavart, mert Attila kezdett bejárni a szobámba, ahol írtam, s nem volt könnyű elrejteni előle a különböző papírokat. Még rosszabb volt, hogy elkezdett elkísérgetni a különböző találkákra, s egyre inkább zavart az elvtársakkal való érintkezésben. Minthogy láttam, hogy tehetséges emberrel van dolgom, megmagyaráztam neki, hogy költészetét körülbelül ott kell folytatnia, ahol Ady abbahagyta. Ady a magyar polgári progresszió legélenhaladóbb költője volt, aki eljutott addig, hogy sejteni kezdte a proletariátus történelmi szerepét, azt a szerepet, mely hivatva van az emberiség fejlődését a tőkés rendszer megdöntése után a szocialista és kommunista társadalomba továbbvinni. Megmagyaráztam neki, mi az osztályharc, hogy ez az emberiség történetének kulcsa, megmagyaráztam e harc gazdasági mozgatóerőit és belső összefüggéseit, törvényszerűségeit s azt, hogy most ezeknek a törvényeknek megfelelően a proletárforradalom a soron levő legközelebbi láncszem. Azt is megértettem vele, hogy amint Petőfi a polgári forradalom költője volt, s az a tény, hogy e forradalom tudatos és ihletett költője tudott lenni, biztosította neki a halhatatlanságot, úgy ő, József Attila, a forradalmi proletariátus költője lehet. Megmutattam neki, hogy mindaz, amit ő a magyar politikában érthetetlennek, összekuszáltnak és kaotikusnak lát, azonnal érthetővé és logikussá válik, mihelyt az osztályharc szemszögéből kezdi őket vizsgálni. József Attila azt magyarázta nekem, hogy mennyire céltalan, nemzet- és kultúraellenes mindaz, amit Klebelsberg Kunó* gróf, az akkori magyar kultuszminiszter (közoktatásügyi miniszter) végez. Én viszont kifejtettem neki, hogy mindez igenis célirányos, átgondolt és következetes, ha a magyar reakció, a nagybirtokosok és tőkések szövetségének szempontjából nézzük, s hogy ebből a szemszögből tekintve világos például, hogy miért nem ad a magyar közoktatásügy a fiatal tanároknak az akkori, demokratikusnak mondható Párizsba ösztöndíjat, és miért forszírozza, hogy ezek a tanárok a fasiszta Rómába menjenek továbbképzésre, bár az olasz nyelv, irodalom stb. jelentősége nem is hasonlítható össze a franciáéval. (Ezt a kérdést József Attila feszegette.) Minden felvetett kérdésben rámutattam az osztályösszefüggésekre. József Attila valósággal szívta magába ezeket a gondolatokat, s néhány nap múlva, kicsit feszélyezetten és zavartan, nekem szegezte a kérdést: „Ön ugyebár... kollektivista?” „Az vagyok!” - mondottam mosolyogva. Ettől kezdve a szó szoros értelmében csüngött rajtam, ami, mint mondottam, kezdett zavarni a munkámban. Az illegalitás szabályait nagyon szigorúan vettem, s egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy megmondjam neki, mit is csinálok Bu781