Feitl István - Gellériné Lázár Márta - Sipos Levente (szerk.): Rákosi Mátyás - Visszaemlékezések 1892-1925 2. kötet (Budapest, 2002)
Moszkva-Budapest
dapesten. Az eredmény az lett, hogy szakadatlanul kísérgetett utaimon, s nekem a legkülönbözőbb kifogásokhoz kellett folyamodnom, hogy távol tartsam az elvtársakkal való találkozástól. Néha már az is előfordult, hogy mondjuk a Boráros téren elbúcsúztam tőle, bementem egy hatalmas, sokemeletes ház kapuján, felmentem a harmadik emeletre, ahol egyébként semmi keresnivalóm nem volt, vártam vagy öt percet, s amikor már reméltem, hogy József Attila távozott, lejöttem, s úgy mentem a munkára. Esténként, ha hazajöttem, már egész sereg kérdéssel várt József Attila, és én alig győztem rájuk válaszolni s magyarázatot adni. Makai Jenő egy alkalommal tréfásan meg is jegyezte, hogy úgy látszik, megbabonáztam a fiút. Mindenesetre őszinte sajnálattal vette tudomásul egy napon, hogy „elutazok” (mert közben sikerült megfelelő lakást szereznem). A búcsúzásnál hosszasan szorongatta a kezemet, s biztosított róla, hogy megfogadja a tanácsomat: akármilyen foglalkozásra is kényszeríti a kenyérkereset, a költészethez hű marad. Néhány héttel később elfogtak, és Makai Jenő lett az egyik védőm. A négyszemközti beszélőn elmondotta, hogyjózsef Attila rendkívül le volt verve, amikor megtudta, hogy én azonos vagyok azzal a Braun Vilmossal, aki náluk lakott. A legkülönbözőbb terveken törte a fejét, hogyan lehetne engem kiszabadítani, minden szolgálatra készen volt, s egyebek között elintézte vagy kiharcolta, hogy időnként ő hozta számomra a börtönbe az élelmet és csomagot. Minthogy ez a tevékenység nem volt egészen veszélytelen, megüzentem neki, hogy ezt hagyja abba, s általában vigyázzon, hogy a vele való kapcsolatom ne kerüljön nyilvánosságra, mert hiszen ebből neki is meg hozzátartozóinak is komoly kellemetlensége támadhat. Mikor meghallottam, hogy útlevelet kapott és hogy Bécsbe, onnan pedig Párizsba készül, el tudtam intézni, hogy beajánlottam a francia elvtársaknak, s nagy örömmel hallottam, hogy néhány francia versét a l’Humanité 1926-ban (?) leközölte.* Amennyire a börtönből lehetséges volt, figyelemmel kísértem fejlődését, s nagyon örültem, amikor hallottam, hogy milyen mértékben bontakozott ki tehetsége. Gondoltam arra is, hogy valamilyen módon a börtönből megszervezem anyagi támogatását, de e tekintetben magunk is nagyon szűkösen állottunk, s számba jövő összegről szó sem lehetett. Amikor beszivárgott a börtönbe annak híre, hogy állítólag kizárták a pártból, Poll Sándoron,* a legnagyszerűbb fiatal kommunisták egyikén keresztül üzentem neki, hogy ne keseredjen el, s hogy én ügyét fel fogom vetni. Poll Sándornak egyik megbízása volt 1936-os szabadulása alkalmával, hogy beszéljen József Attilával, tartsa benne a lelket, s Moszkvában, ahova a börtönből küldtem, egyebek között az ő kérdését is vesse fel és hozassa rendbe. Poll Sándor az egyik legsúlyosabb pártválság idején szabadult; nemsokára olyan híreket hallottunk, hogy a magyar kommunista pártot feloszlatták, hogy Kun Bélát kikapcsolták a mozgalomból, s vagy egy évre rájött a megrendítő hír, hogy Poll Sándor is meghalt. Mikor 1940 végén Moszkvába kerültem, próbáltam megtudni, mit végzett a sok megbízásból Poll Sándor, de úgyszólván lehetetlen volt valamit is megtudnom. A magyar elvtársak jó része eltűnt; akik részt vettek a spanyol polgárháborúban, még a francia vagy észak-afrikai internálótáborokban voltak stb. A felszabadulás után József Jolántól próbáltam megtudni, hogy megkapta-ejózsef 782