Feitl István - Gellériné Lázár Márta - Sipos Levente (szerk.): Rákosi Mátyás - Visszaemlékezések 1940-1956 2. kötet (Budapest, 1997)
A hatalom igézetében, 1950-195
szörnyű nehéz, lassú, sok időt, türelmet és fáradságot igénylő munka az idősebb nemzedék átnevelése, mert minden nehézség vagy átmeneti kudarc, mely fejlődésünk elkerülhetetlen velejárója, újjáéleszti e nemzedék soraiban a kétségeket és újra ingadozóvá teszi a kevésbé szilárd elemeket. Az ifjúság szocialista nevelése ehhez képest aránylag könnyű. A fiatal nemzedék sokkal kevesebb régi hagyományt és szokást hoz magával...” 1956-ban tapasztaltuk, hogy ez a megállapításom nem egészen helytálló. Az ifjúságot is befolyásolják és befolyásolták a ránk maradt negatív hagyományok s a fejlődéssel velejáró, elkerülhetetlen kudarcok rájuk még nagyobb hatást gyakorolnak, mint a felnőttekre. Mindenesetre fejtegetéseimnél még egyszer ismételtem: „... a legnagyobb kerékkötőnk, továbbhaladásunk legsúlyosabb gátja a régi tőkés időkből öröklött szokások és előítéletek tömkelegé. Ezt kell minél gyorsabban leküzdeni...” A régi örökség között, mely fejlődésünk akadálya, az egyházi reakciót említettem. Idéztem Lenint: „... jól tudjuk, hogy az isten nevében a papság beszélt, a földesurak beszéltek, a burzsoázia beszél.” S elmondtam, hogyan harcolt azokban a hetekben az egyházi reakció a békemozgalom ellen. „Ezek a főpapok - mondottam -, akiknek óriási földbirtokaik, sőt bankjai voltak, melyeket elvett tőlük a dolgozó nép - képezik a régi rend utolsó, nyílt, szervezett erejét... Most minden számításuk az, hogy a nyugati imperialisták szörnyű, véres, veszteséges háború után visszaültetik őket a magyar nép nyakára... És ezért küzdenek ... demokráciánk megerősödése, szocializmusunk építése ellen. Különösen elkeseredett harcot folytatnak az ifjúság megnyeréséért és azért, hogy megkíséreljék ezt az ifjúságot dolgozó népünk ellenségévé tenni.” Hivatkoztam arra, hogy „a magyarság legjobbjai - Petőfi, Arany, Ady, József Attila - dolgozó népünk felszabadulásának egyik legnagyobb akadályát a papi reakcióban látták.” „Szólnom kell a jobboldali szociáldemokratákról, akiknek régi bűneit a népi demokrácia eddig nem kérte számon és akik emiatt felbátorodtak, s most, amikor az imperialista háborús gyújtogatok hangosabban csörtetik kardjukat, újra mozgolódnak. Ezek a jobboldali szociáldemokrata vezetők a felszabadulást megelőző negyedszázadban Horthynak és reakciójának helytartói voltak a munkásság között. Ők voltak azok, akik tajtékozva szórták a rágalmat, a mocskot a Szovjetunióra, akik a dolgozók közt, a munkásszervezetekben felkutatták a kommunistákat és kiszolgáltatták őket Horthy véres pribékjeinek. Ők voltak a második világháborúban minden felszabadító mozgalom kerékkötői. Ők gondoskodtak arról, hogy a magyar gyárak teljes gőzzel dolgozzanak a német fasiszták háborújára, hogy ne legyen szabotázs, ne legyen selejt... Ezek az urak egy ideig meglapultak, de az utolsó időben újra működésbe léptek. Most persze egész más a múködésük. Most ők azok, akik lazítják a fegyelmet, növelik a selejtet, tanácsokkal látják el és bátorítják a normalazítókat, a bércsalókat, a táppénzcsalókat, terjesztik az ellenség rémhíreit, igyekeznek aláásni a dolgozók jó hangulatát... Az ifjúság közt már kevés az olyan, akihez hozzáért a jobboldali szocdem métely. Ezért a DISZ egységesen léphet fel velük szemben és segíthet nekünk az ellenük folyó harcban.” 829