Feitl István (szerk.): Budapest az 1960-as években - Budapest (Budapest, 2009)
Kocsis János Balázs: Bolygóvárosoktól a külvárosi lakótelepekig: beköltözési stop és tömeges lakásépítés
tesítsék az állami lakásépítkezést. Némi eredményt sikerült elérni zömmel a nagyvállalatok körében, a vállalatok többsége azonban érdemben nem tudott ezzel foglalkozni, mert anyagi lehetőségeik nem engedték meg. A segítségnyújtás jellemző formája az alacsony kamatú vagy kamatmentes kölcsön, illetve a természetbeni juttatás volt, mint például a kedvezményes fuvar vagy a gépkölcsönzés. Budapesten a vállalati lakásépítés mindvégig másodlagos szerepet játszott. A budapesti lakásépítés kívánatos formája a koncentrált, lakótelepi építkezés volt, mind a közösségi, mind a magánerős lakásépítés esetében. Ennek oka részben ideológiai, nevezetesen ezt tartották a szocialista városhoz, illetve lakójához illőnek. Ezen kívül a beépíthető területek szűkössége, illetve az alacsony fajlagos építési költségek és infrastrukturális beruházások indokolták ezt. A tizenöt éves lakásépítési terv 175 ezer lakás építését írta elő az 1961-1975-ös időszakra, ebből 106 ezret építettek meg a hatvanas években, amiből - mint említettük - mintegy hatvan százaléknyit képviseltek az állami beruházású lakások. A tömeges lakásépítés beindulása azonban hamar megmutatta a lehetőségek határait. A terv végletekig feszítette az építőipari és a rendelkezésre álló tervezési kapacitást, aminek következtében az átadott lakások száma erősen ingadozott. Az évtized harmadának végére nyilvánvalóvá vált, hogy a meglévő módszerekkel nem lehet elérni a kívánt lakásszámot. Az állami beruházású fővárosi lakások háromnegyede lakótelepen épült föl, s e lakótelepek többsége, köztük az évtizedben elkészült két legnagyobb - a Lágymányosi és a József Attila lakótelep - is hagyományos technológiával készült. Az ipari lakásépítés, és benne elsősorban a nagypaneles módszer az építkezések felgyorsítását és olcsóbbá tételét ígérte. 1964-ben az MSZMP KB határozatot hozott a nagypaneles technológia elterjesztéséről, országosan 30%-ban állapította meg a nagypaneles lakások arányát az összes építésben. Budapestre és környékére egy dán és három szovjet házgyárat telepítettek az évtized második felétől. Ennek következtében a házgyári technológia a hetvenes évekre vált meghatározóvá. Ez a technológia jelentős élőmunka-megtakarítással járt, illetve képzetlenebb munkaerővel és kedvezőtlen időjárási viszonyok közepette (télen is) lehetővé tette az építkezést. A központhoz közeli, infrastruktúrával jól ellátott helyek beépítése után a távolabbi, átmeneti övezetek kerültek előtérbe az állami lakásépítkezések helyszíneiként. A lakótelepek helyének meghatározásánál fontos szempont volt a minél kisebb szanálási arány, a közművek közeli kiépítettsége, illetve a költségek minimalizálása. Az évtizedben folytatódtak a korábban megismert kisebb méretű, leginkább társasház-építkezésre emlékeztető állami beruházások, kis lakásszámú, alacsony házakat tartalmazó telepek formájában, leginkább Budán és Pest külső részein. A megjelenő paneles technológia nagy, üres, infrastruktúrával könnyen ellátható helyszíneken, azaz belső, átmeneti övezetekben jelent meg, mint a Fogarasi úti, a Kacsóh Pongrác úti telep. A paneles technológiában épült lakások néhány alaprajz variálásával készültek, és a nagyfokú szabványosítás lehetővé tette a lakások méretének pontos megszabását. Az tervezett átlagos lakásméret az évtizedben 48 m2-ről 56 m2-re emelkedett, és a végére a lakások kétharmada már kétszobásként épült. A szabályozás tiltotta északra néző lakások kialakítását, illetve előírta a minimális benapozás mértékét. Mindezek következtében a központi beruházásban épült lakások színvonala jóval meghaladta az ötvenes években épültekét. A lakásépítések helyszínéül a tervek elsősorban a pesti oldalt vették figyelembe, a budai oldal igénybe vételét elsősorban rekreációs és levegővédelmi szempontból védte az 1960-as ÁRT, a háború előtti szabályozáshoz hasonlóan. A későbbi tervekben ennek ellenére kisméretű lakótelepeket terveztek Buda külterületein: Törökvészen és Csatárkán ezer-ezer lakásos, Békásmegyeren hétezer lakásos, Pesthidegkúton ezernyolcszázas, Kelenföldön nyolcezres telepeket. Az évtized közepére e lakótelepek mérete jelentősen növekedett: az 1965-ös lakásépítési tervek mind a Csatárka, mind