Fricz Tamás: A népi-urbánus vita tegnap és ma - Politikatörténeti füzetek (Budapest, 1997)
II. fejezet. A reformkortól a rendszerváltásig: történeti előzmények
tak szélsőséges vélekedések is - természetesen mindkét oldalon. Nekünk azonban arra kell figyelnünk, hogy akár népi, akár urbánus oldalon melyek alkották a mértékadó véleményeket. Nos, a korabeli dokumentumok arról győzhetnek meg, hogy bármilyen heves volt is a vita, a két tábor arculatát a mérsékelt gondolkodók formálták és alakították döntően. (Csak a példa kedvéért: az egyik oldalon említhető Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter neve, míg a másikon Fejtő Ferencé, József Attiláé és bizonyos fenntartásokkal Ignotus Pálé.) Egy vita hevessége, radikalizmusa ugyanis még nem jelenti automatikusan annak tartalmi szélsőségességét is. Mi az tehát, ami nem igaz, mint általánosítható megállapítás? Általában, a mértékadó véleményeket figyelembe véve, egyfelől nem igaz az, hogy a népi tábor (Nyugat-Európa-ellenes és Kelet-orientált lett volna, másfelől az sem igaz, hogy az urbánusok „hazátlanok”, nemzetellenesek lettek volna. Kétségtelen, hogy voltak eltorzult hangok is e vitában, amelyek alapot adtak e vélekedéseknek, de a fő hangsúly mégsem ezen volt. A népiek „harmadik út” koncepciója alapvetően nem Európa-ellenes, liberalizmus- és demokráciaellenes elképzelés volt, hanem annak felismerése, hogy egy agrárjellegű, félig elmaradott országnak szükségszerűen bizonyos mértékig más utat kell választania, mint például a fejlett nyugati nagyhatalmaknak. A minőségszocializmus, a Kert-Magyarország, a parasztdemokrácia stb. fogalmak ezen útkeresés változatai voltak: nem Európából elvezető, hanem az adottságokhoz igazított megoldások - igaz, időnként valóban túlzottan az agrárszférára építő megoldások. Az urbánusok esetében pedig a nemzetellenesség vádja egyszerűen abból adódott, hogy ők, a nemzeti kereteket természetes adottságnak tekintve, erről külön és erőltetetten nem kívántak beszélni. Nem tartották racionálisnak a nemzeti érzületre való állandó hivatkozást, sokkal inkább az olyan reformokban való gondolkodást, amelyek az ország felemelését szolgálják. A másik gyakran felmerülő félreértés, hogy a népiek nem akartak polgárosodást és piacgazdaságot, míg az urbánusok nem törődtek a faluval, a parasztsággal. A népiek esetében gyakran felvetették, hogy valamifajta agrárszocializmust, tágabban egyfajta nemzeti kollektivizmust - sőt nemzetiszocializmust (fasizmust) akartak. Kétségtelen, hogy a szövetkezés gondolata gyakran felmerült népi oldalon, de a parasztság felemeléséről vallott nézetek a parasztság civilizálódását, polgárosodását szorgalmazták elsősorban s utána már lehetett gondolkodni új megoldásokon. Ahogyan Szelényi Iván írja, „...a magyar populizmus nem volt se antiszemita, se romantikus. A magyar populizmus legjobb képviselői legfőképpen antifeudálisak voltak, a nemzeti-rendi Magyarország, a nagybirtok, az úri keresztény középosztály 34