Standeisky Éva: Demokrácia negyvenötben (Budapest, 2015)
Két demokrata közszereplő - Szekfű Gyula
KÉT DEMOKRATA KÖZSZEREPLŐ2O3 „szélkakas költőnek” nevezte József Attilát, Szekfűt ma is sokan szélkakas történetírónak tartják. Szekfű nem meghamisította a történelmet, hanem eligazodásra, válaszadásra, kiútkeresésre használta - saját magát és korát akarta megérteni, dokumentálni. Ezért publicisztikája nem csupán a kor szekfűi interpretációja, hanem a korszellem már-már szépirodalom szintű megjelenítője is. A forradalomellenes Szekfű gondolkodásában és stílusában forradalmár volt. Egyetérthetünk Szabó Zoltánnal: „Kevesen látják, hogy ő, aki mondanivalóiban sokszor a megtartás és védelem híve volt, stílusában forradalmár, a szó legtisztább és legszellemibb értelmében. Mert ugyanakkor, mikor roppant aggodalommal félti a nemzetet a politikai forradalomtól, realizmusa és stílusa maga a forradalom.”123 A legújabbkori magyar történelemben az 1989-1990-es rendszerváltozásig kevés olyan időszak volt, amikor a magyaroknak az elszenvedett sérelmek miatti fájdalmuk legyőzésén túl józan múlt- és jelenértékelésre, elkövetett hibáik számbavételére, az egymásnak okozott sérelmek kibeszélésére és a bocsánatkérésre lehetőségük nyílott volna. Ilyen periódusnak nevezhető - nehezen áthágható korlátokkal, akadályokkal persze - a második világháború befejezését követő bő másfél év. 1945-ben az eszmei megosztottság, a háborús vereség, a szovjet megszállás gátolta az önkritikus helyzetmegítélést, a megszállók kezdeti ideológiai-politikai visszafogottságának következményeként megvalósuló viszonylagos demokratikus közélet és a viszonylag szabad nyilvánosság azonban némi esélyt adott a változtatásokhoz. Szekfű azok közé tartozott, aki élt a ritkán adódó lehetőséggel. „A kő elrepült és már tudjuk, kit és hogyan talált el, de nagyon könnyen elfelejtjük, hogy a kő a mi kezünkben volt és jövőnket vagy jelenünket részben legalább mi magunk alakítottuk olyanná, hogy szeretnénk előle elfutni” - írta Szekfű 1945 tavaszán.124 A magát az i9zo-as Szekfű-művel, a Három nemzedékkel is igazoló nacionalista, antiliberális, a zsidótörvényekkel egyetértő fiatal értelmiségi nemzedék árulásnak tartotta Szekfű következetes konzervativizmusát, ragaszkodását az új viszonyok között egyre inkább hitelüket vesztő polgári humanista értékekhez. Ezzel is magyarázható, hogy 1945 után a kommunista vezetők, akiknek nem volt személyes világnézeti, etikai kapcsolódásuk Szekfűhöz, praktikus okokból számítottak a tudósra, szemben a népiekkel és az ő harmadikutas koncepciójukban 123 Szabó Zoltán: Szekfű. A Reggel, 1937. december 20. Szekfű írja a „Valahol utat vesztettünk"-ben: „Mai vezető osztályunk és a feudalizmus: egymással össze nem hasonlítható fogalmak, mint mondjuk a mostani, téli Dunán keringő sirály és a mosóteknő.” Aki ilyen mondatot ír le, méltán juttatja eszünkbe a szürrealisták által felfedezett XIX. századi költő, Lautréamont híressé vált hasonlatát: „Szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon.” 124 Szekfű Gyula: Keserű tanulság. Világ, 1945. május 14.