Varga Lajos: A magyar szociáldemokrácia kézikönyve (Budapest, 1999)
Második rész: Száz portré
374 Faragó László FARAGÓ LÁSZLÓ Budapest, 1896. szeptember 12. - Budapest, 1967. március 25. Jogi végzettségű, korszerű közgazdasági műveltségű írástudó, aki a független értelmiségi, magántisztviselői életformát, ha nem is konfliktusok nélkül, de össze tudta egyeztetni az MSZDP iránti elkötelezettséggel. Faragó a Társadalomtudományi Társaság szellemiségének neveltje, a magyar „októbrizmus” ihletettje és követője. A Tanácsköztársaság alatt egy ideig tiszt a hazát védő Vörös Hadseregben, de már 1919-ben is a szociáldemokrata baloldal és centrum eszméivel, politikájával azonosul. 1920 után magántisztviselő, egyik vezetője a Magántisztviselők Országos Szövetségének. Szociáldemokrata mozgalmi szervezőmunkát végez, folyamatosan ott dolgozik az országgyűlési képviselői mandátummal is rendelkező Kéthly Anna mellett, annak egyik legközelebbi munkatársa. Saját közírói, publicisztikai munkássága az 1920-as években bontakozik ki, elsősorban a Népszava, a Magántisztviselők Lapja és a Szocializmus hasábjain. Gyakran írt - különböző okokból - álnéven: Gora Lajos, Hortobágyi László, Szekszárdi László. Minden izgatja és írásra ihleti, miközben intenzív háttér- és műhelymunkát is végez a pártban. Nagy terjedelmű és sokoldalú írásos munkásságának központi témája a magyar társadalomszerkezet, a bel- és szociálpolitika. Komoly érdeme a felemás polgárosodás, az önmagát túlélő és a szélsőjobboldalba „átcsapó” kései feudalizmus elemzése, illetve szellemes, pamfletírói jellemzése, leleplezése. Publicisztikai és analitikus érvelésének fő „támadási iránya”: a hatalmi pozíciójú, illetve a hatalomra törő magyar szélsőjobboldal, a nemzetközi és a hazai fasizmus, valamint a kor kihívásaira gyakran rosszul válaszoló, felelősségüket és hivatásukat eláruló írástudók. Önálló, történelmi, politikai megvilágítású munkát szentel A magyar hadikölcsön-kötvények sorsának (1930), illetve a fasizmusnak (A harmadik humanizmus és a harmadik birodalom, 1935). Legalább ilyen intenzitással foglalkozik a szükséges és lehetséges progresszív, baloldali válaszokkal, a magyar szociáldemokrácia aktuális és elvi-stratégiai teendőivel. Alapvetően gazdaság- és társadalompolitikai beállítottságát friss szellemű irodalmi tájékozottság is kiegészíti, számos könyvkritika és irodalmi publicisztika kerül ki a tolla alól. A kor irodalmi értékrendjét elsősorban társadalmi és nem esztétikai szempontból mérlegeli, de többnyire jó irodalmi érzékkel s érvényesen állítja a kor irodalmi centrumába József Attilát. Vitaírásaiban és pamfletjeiben élesen - olykor igazságtalanul - bírálja a népi írók némelyikét, s támadja - okkal - a jobboldali radikalizmusnak, a szociális mezbe bújtatott antiszemitizmusnak engedményeket tevő, az ordas eszméknek behódoló írástudók erkölcsi-politikai tévedéseit, illetve vétkes hallgatását (Szabó Dezső, Nyírő József, Veres Péter). 1945 után a háború alatti súlyos felelősségükről is ír, ilyen tárgyú írásaiból válogatott kis kötetét (írástudók árulása - írástudók helytállása, 1946) az MKP és az SZDP közös szervezőbizottságának határozata nyomán be is tiltják. A felszabadulás után szakmai tekintélye és az SZDP bizalma jóvoltából fontos megbízásokhoz jut. 1945 és 1948 között a Pénzintézeti Központ vezérigazgatója, valamint a Szociáldemokrata Párt által jelölt országgyűlési képviselő. Jogi és gazdasági szakértelmével számos nagy horderejű törvénytervezet beterjesztője és előadója, tagja az 1946-ban Párizsban tárgyaló békeszerződési delegációnak. Intenzív tudományos és