Vitányi Iván: Új társadalom - új szemlélet. Kísérlet az emberi világ új jellemzőinek kritikai elemzésére (Budapest, 2007)
II. Egyén és közösség (a társas emberi világ)
Van-e mögöttük még valami? Rövid távon néha úgy látszik, hogy nincs. Máskor pedig mintha e két megfogható valóság - a sokaság és állam - viszonya alkotná a nagyobb valóságot. A mindennapi életvilágét és a hatalommá intézményesült szervezetekét. A politikusok sokszor valóban azt hiszik, hogy csak a kétféle felszín, a sokadalom és az álladalom viszonya határozza meg a történelmet - elvakítja őket a felszín csillogása, saját ünnepi szerepük. A társadalmi lét valóságos szerkezetét ezért a költőktől kell megtanulnunk. Idézhetjük mindjárt költőinket, akik ismerték ezt az élményt. Petőfi Sándort, aki forradalmi hevülettel használta a gálya és a víz metaforáját; József Attilát, aki a Dunánál ülve látta meg a fecsegő felszín és a hallgató mély ellentétét. Vagy Ady Endrét, aki szerint a „világ csodája", hogy „Valaki az Értől indul el, S befut a szent, nagy Óceánba”.48 A valóságos viszonyokat - József Attilával - valóban a felszín és a mély viszonyában fejezhetjük ki. A felület mindennapi sokadalma és még a szintén felszínhez tartozó hatalom álladalma mögött van egy mélyebb réteg, maga a társadalom. A társadalom, az ember világa legalább két szintet alkot. A felső, logikusan megszerkesztett szint alatt egy sokkal nagyobb kiterjedésű szerves alsó világ éli a maga életét. Úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az organizáció és az organizmus. A felsőben az állam, az intézmények, az üzemek, munkahelyek, az iskolák, érdekvédelmi, világnézeti és egyházi szervezetek élik önálló létüket és adnak teret milliárdnyi emberi Egonak, az alsóban az emberi tenyészet, a megfoghatatlan és még mindig titokzatos emberi közösség, a SZERVES TÁRSADALOM. Kertész Imre szerint: „Maga a kultúra, az eszmerendszer, a nyelv, a fogalmak, amelyek elfedik előled, hogy már régen a saját elpusztításodra létrejött gépezet olajozottan működő alkatrésze vagy." A kettő egyrészt millió nyílt és rejtett szállal van összekötve, másrészt és ugyanakkor azonban tapintatosan el is van egymástól zárva, mintegy fátyollal, függönnyel letakarva. A lepel az emberek közötti kapcsolatok hálózati szerveződése. Mindig is megvolt annak a lehetősége, hogy a hálózatok lepellé szövődjenek, és arról is szóltunk már, hogy ez éppen a hálózatinak is nevezett társadalomban válik különösen sűrűvé, és ezáltal fontos társadalmi problémává. A fátyol néha valóban felfeslik, és kilátszik alóla az igazi uralkodó, a társadalom. Megesik, hogy a látvány félelmetes, különösen ha a társadalmi folyamatok nem teremtettek elegendő lehetőséget arra, hogy a lepel alatti világ a maga lehetőségeit kiteljesítse. 48 Ebben sincsen semmi rendkívüli. Az emberi gondolkodásnak éppen az a sajátossága, hogy a valamit mindig valami másban fejezi ki. Nagyon sokszor az őstermészet által nyújtott elemi élmények: a hegyek, a folyók, a tenger, az ég, a fák segítségével. Carl G. Jung ebből származtatja az archetípusokat, a gondolkodás kollektív tudatalattiját, hiszen a dialektikát is valamely folyóba nézve fedezte fel Hérakleitosz, amikor elcsodálkozott: „Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni.’' És az is idetartozik, hogy Freud „óceáni érzésnek” nevezi a társadalommal és a természettel való összetartozás racionális-irracionális megélését. 96