B. Szabó János - Sudár Balázs (szerk.): Honfoglalás (Nemzet és emlékezet, 2018)
III. A honfoglalás emlékezete - Közéleti emlékezet
eredeztetni, a német történelmi iskola pedig Savignytől Rankéig éppen a beinduló és kiteljesedő magyar reformkor idején alakult.) Mitikus turpisságból lett abban a században a hódítók igazsága-hazugsága, ahol is nem az számít, hogy a magyar hódítók leszármazottai a maguk igazát állították, a szlovák meghódítottak leszármazottai pedig a magyar hódítók hazugságát — ez mind kísérőzene. A fő motívum maga a hódítás. A 18. század legvégéig nem annak számított, nem úgy értelmezték, nem is értelmeződhetett úgy a keresztény királyságban és a hűbéri rend szabályai között. A „honfoglalás” a 19. század elején készült és talált fétis. Az 1848-49-es szabadságharcban, majd függetlenségi háborúban szakralizálódott, méghozzá az osztrákokkal szemben és a Szent István-i királyság elvi szétbomlásának káoszában. Sajnos az úgynevezett kisebbségek ellenében is. Nem is kívánhattak Szent István királysága elé kerülni, illetve olyan országban élni, amelyben a magyar leváltotta a hungarust, amelyben a magyar különvált a kereszténytől, és amelyben a hódítás ódiumától csak a magyar hit válthatott meg, már nem a (hűbériséggel társult) keresztény. A teljes kiszolgáltatottságot és megaláztatást jelentő Bach-korszak után a kiegyezést létrehozó — nemes, főnemes és tudós — urak érezték szükségét annak, hogy győzteseknek, hódítóknak érezhessék és tudhassák magukat. Így és ezért készült a millenniumi ünnepség, így és ezért készült a honfoglalás, a honfoglalással pedig a hódítás visszavetített és a nyelvi hódítás korabeli igénye miatt mitikusból korszerűvé varázsolt dicsősége és - valljuk be Adyval és József Attilával - tragédiája. „Fecerunt magnum áldomás”2 és nemcsak Buda filoxérátlan hegyei lihegtek, hanem dühükben a most meghódítottak, örömükben pedig a hamarosan kisemmizett hódítók. Ok hamarosan kétségbeesésük és/vagy harci kedvük mámorában lihegtek, ahogy lihegünk ma is, mi, kisemmizett hódítók leszármazottai, ha és míg azoknak hisszük magunkat. Nagy baj történt Mohácsnál, bizony nagy. Az a baj azonban, amiről most beszélek, a millenniumi honfoglalás baja, Majténynál kezdődött. A magyarok Istene a labanc hadát nem verte, az ellenkezőjét tette és nemcsak azt: megvonta magát, visszahúzódott embereiben, és nem tett semmit, hogy Máj tény és Arad között tisztázódhassák, mi is történt, mi is történik. Istenem, mi Hadik Andrást még talán tiszteljük, ahogy elődeink tisztelték, akiknek fogalmuk sem volt, hiszen még nekünk sem lett, hogy Mária Terézia a hétéves háborúval gyakorlatilag a Római Szent Birodalmat veszítette el, és hogy ennek a vesztésnek valahogyan ki kellett hatnia arra a Magyarországra is, amelyiknek a császárnő egyben királynője volt. Ha úgy igazán elemezni kívánnánk, mi történt, talán arra az eredményre jutnánk, hogy Mária Terézia királykodása alatt rendült meg alapelvében és éltető szellemében a Szent István-i magyar királyság. A kalapos király kalapja már csak búcsút intett neki, s utána az ismét felvállalt korona úgy eltűnt, hogy csak hűlt érce maradt, egy varázsos erejét, manát veszített fétis (annak lett új használati utasítása a 19. századi ún. Szent Korona-tan). Szakrális fétis lévén, ezt a veszteséget nem lehetett érezni, ahogy még ma is elsősorban a sérelem érződik, nem az erőtlenség. Nem veszett sokkal kevesebb a majtényi síkon, mint a mohácsi posványbán, hiszen az a szellemi-lelki erő veszett, amelyik tényleg feldolgozhatta volna az észrevétlen változást, amely során a labanc hadának megvetésére biztatott „magyarok Istene” az a „magyarok Istene” lett, akire ma is még esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. Sajnos, bizony, sajnos ezt úgy értették és értik a szlovákok, a románok, a szerbek, hogy akkor ők lesznek rabok, ahogy ezer éven át voltak, holott, ugye, nem voltak, másról volt hit és szó. A Szent István-i királyság előtt nem volt ország/ királyság, a királyság véget vetett mind a vallás, mind a hűbérség tekintetében a hódításnak. A latin nyelvűség idején a nyelviség nem számított. Maga a tény, hogy a reformációval a szlovákok evangélikusok lettek, míg a magyarok elsősorban reformátusok vagy katolikusok, egyaránt és egyszerre jelzi, hogy volt különleges szlovák azonosság, és azt, hogy lehetett. 704 A honfoglalás emlékezete