B. Szabó János szerk.: Mohács (Nemzet és emlékezet, 2006)
I. Források
semmit, akkor majd elveszik ingyen; erre hozatott nekik erős és finom magyar bort, mivel már teljesen ki tikkadtak. De mihelyt hozott nekik egy meszely8 bort, azonnal ki is fizettette velük, mert ilyen bizalmatlan nép ez a magyar. Amikor reggel továbbálltak, a magyar is velük tartott, mert a törökök aznap odaértek, elvették mindenét és felégették a portáját. Amikor a lengyel meghallotta ezt, nagyon dühös lett, hogy a magyar nekik semmit sem akart adni, ezeknek viszont otthagyott mindent, és le akarta szúrni. De Albin úr és a kapitány visszafogták a lengyelt, és megmentették a magyart. Azután étlen-szomjan továbbvonultak, és valahol Székesfehérvárnál egy pusztára értek. Itt vagy százezer ember feküdt a mezőn, többségében nők és gyerekek, meg ilyesféle nép, akik mind elmenekültek, egész helységeket hagytak pusztán a töröktől való félelmükben; talán azt hitték, hogy biztonságban lesznek ebben a szép városban, ahová a királyaikat temették. Nagy nyomorúságot láttak, mert ezek az emberek mind haldokoltak az éhségtől, húsuk és tejük volt elég, de kenyerük nem volt. Látták, hogy az emberek lefektették a földre a gyerekeket, és befedték földdel őket, mivel éhen haltak. De ők is legyengültek már az éhségtől. Akkor megállt egy szekér tele kenyérrel, s a kocsin volt a pék: rengeteg gyerek és asszony ment oda. Albin úr szolgálója odarohant, kardjára szúrt egy kenyeret, úgy vitte a többieknek. De az asszonyok úgy sírtak-ríttak a kenyér miatt, hogy Albin úrnak megesett rajtuk a szíve, és azt mondta társainak: „Nem bírom nézni ezt a nyomorúságot. Én nem eszem a kenyérből, hanem ti törjetek belőle egy-egy darabot magatoknak, a többit adjátok vissza nekem.” Tényleg csak egy darabot tört mindenki, hogy erőre kapjon, aztán a fél kenyeret odaadták Albin úrnak. Fogta a fél cipót, és visszavitte az asszonyoknak, szegény nők és gyerekek úgy hálálkodtak neki, mintha tőlük vásárolta volna. Bevonultak tehát Székesfehérvárra, és kérdezősködtek, hogy nincs-e itt egy Schlick nevű ember, aki a csatából jött. De akármilyen szorgalmasan kérdezősködtek, semmit nem tudtak meg. Akkor egy ifjú meghallotta, mit beszélnek, és megkérdezte, hogy a Schlickek után tudakozódnak-e. „Mert volt ott [a csatában] egy ember” - mondta, és leírta, milyen ruha volt rajta, és hogy nézett ki. Akkor rájöttek, hogy ez Albrecht úr volt, és tovább faggatták a fiút. Az elmondta, hogy négy törököt látott a kis Schlick után rohanni, de ő egyedül volt. Ekkor egy nemesurat hívott magához, aki Stefan Schlick katonája volt, a nemesúr oda is ment hozzá, szembefordultak a négy törökkel, egyet ledöfött, aki azonnal lefordult a lováról; akkor ért oda a nemesúr, és acélszekercéjével úgy fejbe vágta a másik törököt, hogy leesett a lóról és meghalt. így két törököt megöltek, mire a másik kettő elmenekült, így ők is elmenekültek a csatából. A fiú ezeket mondta, és mivel nem nagyon akartak hinni neki, hozzátette: „Én is ott voltam, ez mind igaz, és ha nem akartok hinni nekem, akkor veletek maradok, míg meg nem találjátok őt.” Magukkal vitték a fiút, és Pozsonyba mentek, ahol Albrecht úrra vártak. Egy szolgalegényt Stájerországba küldtek, hogy mindenfelé tudakozódjék, nem láttak-e egy Schlick nevű embert. Mikor királyunk szegény, szomorú királynéja megtudta, hogy a csatából jönnek, értük küldetett. Annak hallatán, hogy egy fiatal Schlickről van szó, azt mondta a királyné, hogy „ha egy kutyát hívnának így, akkor is kedvelnénk, szegény jó királyunk miatt”, és odanyújtotta kezét Albin úrnak és a kapitánynak, és mondta: „Hol hagytátok kedves, szeretett királyomat?” Összeesett és elalélt. Kísérete odaszaladt, repülősót és egyéb szereket kínáltak a királynénak. Erőre kapván egy órát beszélt velük, és kikérdezte őket, mit tudnak a király felől. Még aznap híre jött, hogy Albrecht úr közeleg, és amikor megjött, a nagy örömtől és sírástól nem tudtak beszélni egymással. A csata utáni tizenegyedik napon történt, hogy Pozsonyba ért. Igaz volt minden, amit a fiú mesélt a négy törökről, és hogy Albrecht úr és a nemesúr hogyan verekedte ki magát, igaz volt; de Albrecht úrnak még utána is nehéz dolga volt, mert fél mérföldre volt már a csatától, amikor lova összeesett és kidőlt alóla, mivel megsebesült. Úgy gondolta, ha ott marad, nem lesz biztonságban a töröktől. Aggódott a magyarok miatt is, és kérte a [vele tartó nemesurat], hogy maradjon mellette, de az nem akart, mert félt, és ellovagolt. Albrecht 128 Források