Bart István: Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban (2002)
Fordítás és politika - A kiadói főigazgatóság
tartoztak. Bár levéltári hivatkozások nélkül kissé merésznek tetszhet ez a feltevés, ám a hajdani Kultúrkapcsolatok Intézetének archívuma bizonyosan alátámasztaná mindezt. Mindenestre maga az a körülmény, hogy a krimik kiadásának kérdése olyan magas pártfórumon is szerepelhetett, mint a Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Bizottsága, kellőképp jelzi, hogy a kultúrpolitika - és benne az implicit fordításpolitika - a hatalmi politika erőterében formálódott. Következésképp az a feltevés sem lehet alaptalan, hogy - a teljes körű kontroll viszonyai között - a külpolitikai szándékok közvetlenül visszacsatolódtak a kultúrpolitika szférájába is. Mint majd látni fogjuk, ez a kapcsolat szembeszökőn megnyilvánult a szovjet irodalom és a népi demokratikus országok, továbbá a „harmadik világ” irodalma kiadásának, illetve a művek külpolitikai szándékoknak megfelelő szelektálásának szüntelen pártközponti szorgalmazásában,35 amit aztán természetesen a Kiadói Főigazgatóság kért számon a kiadókon. Szintén a kultúrpolitika (fordításpolitika) és a nagypolitika kapcsolatának közvetlenségét támasztja alá, és ezért tekintetbe kell vennünk, hogy az Agitációs és Propaganda Bizottság könyvkiadással foglalkozó 1972-es határozata a gazdasági reform (illetve a KB titkáraként a kultúrpolitikát is felügyelő Aczél György) elleni „balos” ellentámadás légkörében született 35 Aczél György egy 1991-es kirohanása is a közvetlen kapcsolat meglétét látszik alátámasztani: „Az 1973-as ideológiai konferencián nem Heller Ágnes és társai voltak a főszereplők! Ott a kultúrpolitika volt a fő vádlott, hogy az ország szövetségi politikáját tönkreteszi.” Interjú Aczél Györggyel. Készítette Bogácsi Erzsébet. Népszabadság, 1991. december 14. (Révész 1997, 195) Szintén a kiadáspolitika (azaz szűkebben: a fordításpolitika) nemzetközi és politikai aspektusaira utal életrajzi interjújában: „...a Neues Deutschland [a Német Szocialista Egységpárt központi lapja] bennünket már 57-ben megtámadott Kafka miatt, hogy még nem szűnt meg Magyarországon az ellenforradalom, mert Kafkát jelentetnek meg. Úgyhogy itt egy bel- és külföldi küzdelem folyt ebben.” (Aczél in Hegedűs, 614) Ahogy a szovjet kultúrpolitika - mint még látni fogjuk a teljes orosz nyelvű irodalom tekintetében (és persze más irodalmak tekintetében nemkülönben) csakis magát tekintette mérvadónak a „kiadhatóság” (azaz a hivatalos kánonba való befogadhatóság) dolgában, ugyanúgy az NDK kultúrpoltikája is igényt formált magának a német nyelvű irodalmak feletti ítélkezésre, és a többi szocialista ország kultúrpolitikájától is elvárta ennek tiszteletben tartását. Viszonzásképpen a magyar Kiadói Főigazgatóság is lehetőséget kapott, hogy beleszóljon a magyar szerzők külföldi (értsd: „népi demokratikus”) megjelenésébe. Lásd a Kiadói Főigazgatóság osztályvezetője, Tóth Gyula 1961 -es Feljegyzését a Szovjetunióban megjelenő József Attila-válogatásról. (Tóth 1992, 66-67) 29