Bednanics Gábor - Bengi László - Kulcsár Szabó Ernő - Szegedy-Maszák Mihály szerk.: Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai (Osiris tankönyvek, 2000)
H. Nagy Péter: A szöveghatárok feloldódása (Kovács András Ferenc: J. A. szonettje)
226 H. NAGY PÉTER nemcsak tematikusán, hanem anagrammatikus kapcsolat révén is utal erre a más szó polivalenciáján keresztül.) A cserélhetőség tehát ekkor már többszörössé válik.30 Az idézettség „eredete” maga is multiplikálódik: a József Attila-szövegek átszövődnek az Aranyjános-i textuniverzumba (és fordítva!), tehát e művek egymást is olvassák; konfrontálhatóságuk nyilvánvaló: a VojtinaArs poétikája (újabb horizontot nyitva) relativálva idézi József Attila Ars poeticáját, hiszen a „szellem és a szerelem” motivika demitizációján túl magának a lírai beszédnek az alapszituációját is átírja: „Tőlem ne várja senki már dalát.” (e reláció persze úgy is fennáll, ha az Ars poeticát olvassuk a Vojtina Ars poétikája palinódiájaként); ugyanakkor az Arany János-vers A Dunánál című József Attila-költemény szcenikáját is megelőlegezi: „Állok Dunánk szélén, a pesti parton: / Előttem a kép, színdús üde karton”. E jelenség a Kovács András Ferenc-vers „énjének” kiépítését is elkülönbözteti (elsősorban az imázs, imágó, imagináció jelsoron keresztül, mely szerint a lírai ént „saját” szövegei alakítják - beszédjében folyamatosan hallatszik az „idegen” beszéd -, s ily módon [Kulcsár-Szabó Zoltánnal szólva] e „vers hangja nemcsak »szerzőként«, hanem egyszerre valami más által »íródóként« is működik”31). Vagyis az identifikációra törekvő olvasat stratégiája e ponton kudarcot vall: a J. A.-nak József Attilával való helyettesítése átfordul egy „másik” szöveguniverzum jelölőjébe: J. A. szonettje nem olvasható J. A. szonettjeként,32 mert József Attila J. A. monogramja Arany János A. J. monogramjaként is funkcionál, megfordítva, tükröztetve.33 Már utaltunk arra, hogy e megfordítások a nyelv közegében mennek végbe, hiszen ez biztosítja a tradíció, a jelen és az olvasat retrospekciójának koegzisztenciáját; ugyanakkor (de Man Nietzsche-olvasatát idézve) „ez a közeg vagy nyelvi jellemző teszi lehetővé a bináris ellentétek felcserélését: az utóbbnak az élőbbéi, a későnnek a koránnal, az okozatnak az okkal való helyettesítését, tekintet nélkül e struktúrák igazságértékére”.34 J. A. és A. J. egybeíródik tehát egy kiazmusban, összeolvasódik a felvázolt befogadói tapasztalatban, és a kitölthető helyek fixáltságát eliminálva horizontokat nyit az újraolvasás számára. S mivel (ahogy Derrida fogalmaz) „egy név akkor tulajdon/saját, ha annak csak egy értelme van. Sőt tulajdonképpen csak ebben az esetben nevezhető névnek”,35 e diszkurzivitás feloldja a J. A. referencializálhatóságát. A következőkben az iménti helyettesíthetőségek teleologikus intencióit elvetve a J. A. szonettjének szerteágazó interpretációját próbáljuk meg láthatóvá tenni előbb a növénymetaforika, majd a szó szerinti József Attila-idézet szétszálazásán keresztül. Diskurzusunkban tehát valami megfordult. Mindenekelőtt utalnunk kell ismét Derridának egy megállapítására, mely imént demonstrált előfeltevéseink reflektálására késztethet: „A továbbadott jelentések nem magának a dolognak a jelentései, mely dolog alany vagy szubsztancia, hanem a neki tulajdonított tulajdonságokéi.”36 Éppen ezért a továbbiakban olyan kontextusokat rendelünk Kovács András Ferenc interauktoriális verséhez, melyek nem tekinthetők pretextusoknak (a szó genette-i értelmében). Vagyis oly módon tágítjuk a/. A. szonettjének határait, hogy ez az egymásba nyíló horizontokat nem rögzítve aláássa az identifikációra törekvő olvasat (ok) logikáját. Érdemes visszatérnünk a növénymetaforika allúzióihoz. A vers második sorá-