Bednanics Gábor - Bengi László - Kulcsár Szabó Ernő - Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Hang és szöveg. Költészettörténeti kérdések a lírai modernségben (Osiris könyvtár - Irodalomelmélet, 2003)
Dobos István: Az újraírt költői képek olvasásának szubjektumszemléleti implikációi
A fenyegetett létezők jelentésű „pár maradék plántáját” képként érzékeli József Attila, de az első változatban elhagyja az eredeti versszak utolsó másfél sorát, amely így hangzik: „amik a bús tavaszt várják szabadon vagy kertben". Talán az a belátás vezette erre, hogy a metafora alapjául szolgáló látvány részletezése kioltja a képet, amely nem ismerhető fel a palánta érzékletes látványában. A metafora egyik elemének a kiemelése túlságosan lerövidíti a jelentéstávolságot a kapcsolatba hozott elemek között, s így elveszíti kifejezőerejét. Másrészt a csökkent értékű metafora, tehát a pusztán vizuálisan elképzelhető kép, nevezetesen a palánta a két tárgyi elemet összekapcsoló teljes hasonlattal, tehát a tűk hegyére emlékeztető csupasz fák csúcsával együtt egy önkéntelenül közbejövő antropomorf jelentésmozzanat révén csecsemőképzetet ad. A fattyú mint metaforikus jelző, amellyel a fent elemzett szöveghelyeket törlésre ítéli József Attila, talán efféle olvasástapasztalatra utalhat. A kritika nyelve trópussal nevezi meg a képalakítás nemkívánatos hajtását. Ez a képződmény az emberre és a tárgyi világra jellemző jelentésmozzanatok kereszteződésével jön létre. A bekövetkező szemiológiai történés felvetheti azt a kérdést, hogy József Attila miért igyekszik távol tartani az efféle antropomorfizmusokra visszavezethető tropológiai transzformációktól a három egymással is szükségképpen párbeszédbe lépő szöveget. Különösen az óvás jelentésmozzanatát öszszegző „égi flanell” és köd képzeteinek kifejlését fékezné az újraalkotott szöveg, ugyanis a képalkotó elemek közé beékelődő megszemélyesítés az élőre és élettelenre jellemző szémák egyesítésének eredője. József Attila végső változata az újraértett óvás mozzanatára írja át a képet: Csupasz fák gémberedő ágát puha gyolcs-ködbe csavarja, fedi: az Isten megóvja világát; az ember lelkét vaksággal veri. Vajon a versszak utolsó mondata („az Isten megóvja világát; / az ember lelkét vaksággal veri”) nem érvényteleníti-e a természeti képek és a lelkiállapotok közötti jelentésátvitelt lehetővé tevő kódot, amely József Attila olvasatában a költői képalkotás poétikai értelmezését irányította? Lehetséges, hogy az átírt kép hatály311