Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526 (Osiris tankönyvek, 2000)
I. rész. Elbeszélő források - Thuróczy János: A magyarok krónikája (Részletek)
A MAGYAROK KRÓNIKÁJA 133 „Mit vagytok megrémülve? - mondta. - Most látjátok először a törököket? Gyakran megszalasztottnk őket, néha meg mi szaladtunk előlük. Miért zavar meg benneteket a látásuk, hiszen annyiszor láttátok már őket. Nem tapasztaltátok még ki a fegyvereiket és erejüket? Bízzunk tehát, fiacskáim, Krisztusban, akinek a nevéért már gyakran ontottuk vérünket, és bátran harcoljunk az ő meg a mi ellenségünk ellen. Nem halt-e meg érettünk Krisztus? Mi is haljunk meg őérte. Legyen a lelketek állhatatos és bátor a harcban. [...] Ilyen és ehhez hasonló szavakkal meg a saját jelenlétével nem csekély bátorságot öntött beléjük a gróf úr. Új katonasággal is megerősítette a várat, és igen sok keresztes hadinépet bevitt oda. Mivel azonban ezek a köznép soraiból kerültek ki, és a fegyverforgatáshoz nem értettek, a gróf úr, amennyire lehetett, őket is kiképezte a háborúra. [...] A fényes tornyok csúcsa már ledőlt, és a falak nagyrészt már földre döntve hevertek, és a vár sáncai és várárkai már fel voltak töltve, és a föld színével egyenlővé voltak téve, úgyhogy az ellenség betörésének már semmi sem állott útjában, és felvirradt az ostrom tizenötödik napja. A császár még kora hajnalban a dobosok dobjainak döngése közt és a mindenfelől visszhangzó kürtök hangjára megindította hadinépének egész sokaságát, és dühös rohamban megtámadta a várat, és véres öldöklés árán be is jutott a vár közepére. A magyarok pedig — bár nem volt egyenlő a küzdelem ennyi ellenséggel — mégis teljes erővel védekeztek, és az Úr Jézus segítségéért kiáltozva elszántan törnek az ellenség megrontására. Megújul tehát a halálos küzdelem, és már a vár terein harcolnak. Innen is, onnan is seregestül hullanak a holttestek, és a nagy lárma meg a megszámlálhatatlan kard csengése hatalmas hangzavart kavar a levegőben. Hol az egyik, hol a másik küzdő fél kényszerül hátat fordítani. Jelen volt Capistranói János barát is. Valósággal önkívületi állapotba jutott, és vele együtt a többi barátok is a földre borulva, a Legfőbb Segítség felé emelve szívüket és kezüket, szemüket az égre szegezve, sóhajtozva imádkoztak, és a prófétával együtt elmondhatták: „Felemeltem szememet a hegyekre, ahonnan számomra segítségjön.” A besztercei gróf úr pedig hol fenyegetéssel, hol meg intelmekkel buzdított a harcra. Szilágyi Mihály kapitány és Kanizsai László, ezek a harci erényekben kiváló ifjak, és velük együtt azok a fegyveres csapatok, amelyeket a gróf úr hozott ide, továbbá a keresztesek csapatai is a vár szétrombolt falain állva harcoltak dühösen. A törököket már többször kiűzték a várból, de azok kegyetlen küzdelem árán ismételten benyomultak, és erősebbek voltak a magyaroknál. A várban már a legtöbb ház felgyújtva okádta a lángokat. A császár számos zászlója volt a győzelem jeleként a vár falára tűzve. A magyarok már az ellenállás minden reményével felhagytak, visszavonulni kényszerültek, ha volt hova, mert minden egyes emberre ránehezedett a fenyegető halál képe. De látták, hogy a futás nem segít rajtuk, és a válságos helyzetből egyedül a halál mentheti ki őket: ismét fennhangon az Úr Jézus nevét hívták, fegyvert fegyver mellé, pajzsot pajzs mellé illesztve még elszántabb rohammal törtek az ellenségre. Megújul tehát a gyászos viadal. Itt is, ott is sokan ontják ki vérüket és adják életüket. De az Isten segítsége nem marad el. Mert ekkor a törökök összes csapatai a magyarok vitéz és elszánt rohamától megzavarodva megfutamodnak. A magyarok pedig bátorságukat visszanyerve, lelkűket új erővel megsegítve az égből, kardjukkal mindaddig üldözték őket, amíg az ágyúkat és a vár romba döntésére használt egyéb hadigépeket is ott nem hagyták őrizetlenül. Ezért a magyarok mindazokat az erődítéseket, amelyeket a törökök felállítottak, tűzzel felgyújtották, az ágyúkat pedig vasszegekkel beszegezték, elzárták a tűz bevetésére szolgáló lyukakat. Nem is hagyták abba a küzdelmet mindaddig, amíg a nappali világosság tartott, nagy elszántsággal folytatták a széles mezőn azt, amit a vár szűk terén elkezdtek, míg csak a leszálló éjszaka homályával el nem választotta a két ellenséget egymástól. Hogy a császár hogyan menekült el a vár alól az éjszaka feneketlen sötétségében, azt hitelesen senki sem tudja megmondani: de az Isten dicsőségére és a császár megszégyenítésére elég annyi, hogy minden hadi felkészültségétől megfosztva, minden ágyúját meg egyéb oda