Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526 (Osiris tankönyvek, 2000)
I. rész. Elbeszélő források - Kézai Simon: Gesta Hungarorum
GESTA HUNGARORUM 21 hatalomra tett szert, különböző helyeken Magyarország határterületeinek a legnagyobb részét fosztogatta, ám az apja nem állhatott ezért méltó bosszút rajta, mivel váratlan halála megakadályozta ebben. De mert eközben a német hercegek a Habsbnrg-házból származó Rudolf grófot3 tették meg a frankfurti gyűlésen királyukká azzal, hogy foglalja vissza a birodalomjogkörébe tartozó azon tartományokat, melyek hódítás áldozatai lettek, ő a birodalmi hűbérbirtokokvisszaszerzőjeként először Ausztriába vonult, amit korábban Ottokár megtámadott és elfoglalt. Miután hosszabb ideig időzött Bécsben, és a saját tartományait visszakövetelte a csehektől, a cseh király olyan hatalmas és erős hadsereget indított ellene, hogy a német uralkodó habozott a saját erejéből neki ellenállni. így hát a dicső magyar királyt mint a katolikus anyaszentegyház fiát hívta alázatosan segítségül, s viszonzásképpen örökké tartó barátságra kötelezte magát iránta. Ezenkívül hozzáfűzte, hogy ezzel a tettével természetesen a Római Szentegyháznak is igen nagy szolgálatot tesz. Ha pedig a magyar király bármikor hasonló segítséget kérne tőle, köteles lesz segítségére sietni. S mert László magyar király korábban, mivel még zsenge korú és testben gyenge volt, szívébe és leikébe temette Ottokárnak az apja és az őellene elkövetett arcátlan jogsértését, úgy döntött, hogy eleget tesz a német uralkodó kérésének.4 Kiindult tehát Fehérvár városából mint Mars isten fia, akinek a konstellációja a fogantatása és a születése napján vitézségben és más természetadta erényekben hatalmat és nagyságot jósolt neki, valamint a Magasságosnak a segedelmében bízva és őseinek, Szent István, Imre, László királyoknak és szenteknek a könyörgésében és közbenjárásában reménykedve. A királyi felségjelvényt fölemelte, s hadseregével Mercheggnél csatlakozott Rudolfhoz, aki úgy várt a megérkezésére és a segítségére, mint az Istenére. De mert Rudoll hadserege a nehéz fegyverzete miatt mozgásában lassú volt, és nagyon félt szembeszállni egy olyan erős sokasággal, melyet a hír szerint Ottokár a zsoldjába fogadott, ezért habozott fölvonulni és ellene indulni. László király pedig, amikor látta ezt, és tudomására jutott, hogy Ottokár csatára készül, valamint hogy tábort ütött Stillfrid vára körül, a Morava folyó mellett, a cseh sereg közelébe vonult, és minden oldalról körbezárta. Azután a lovaikat és őket magukat a király magyarjai és kunjai nyilaikkal sebeket osztva úgy tönkreverték, hogy Milota, Ottokár hadseregének a fővezére, akiben a seregnek a zöme különösképpen bízott, mivel nem volt képes ellenállni a magyarok támadásának és nyilainak, övéivel együtt megfutamodott, majd őt követően a lengyel zsoldosok is, otthagyva a csatarendet, menekültek a csehekkel együtt. A kunok pedig ezen csatározások közben a cseh királynak és hadseregének málháit és hadifelszerelését dúlták föl és rabolták szét. Mármost ebben az ütközetben Ottokár királyt, aki elvesztette a fejét és megzavarodott, a hadseregében ténferegve elfogták, és meggyilkolták. Fiát pedig, Miklós herceget fogolyként Magyarországra hurcolták más fogoly bárókkal, grófokkal és számtalan katonával együtt. A halottak számát pedig az említett csatában csupán az isteni bölcsesség tudta volna számba venni. Mármost Rudolf a német-római császár az övéivel együtt csak állt, és szemlélte a MI. Premysl Otakár (Ottokár) 1253—1278-ig, I. (Habsburg) Rudolf 1273-1291 közt uralkodott. 4IV. Lászlót az anyaszentegyház hű fiaként beállítani erős túlzás, s az csak udvari papjának a propagandája, László és az egyház viszonya igen feszült volt. A cseh-magyar viszony már hosszú ideje rossz volt. Az első morvamezei (kroissenbrunni) csatában (1260) Otakár legyőzte IV Béla magyar király (1235-1270) seregét, s az ezt követő pozsonyi békében a magyar király kénytelen volt lemondani arról a Stájerországról, amelynek a hercege akkor IV. László apja, a későbbi V. István volt. Munkája előző (73.) fejezetében Kézai is röviden beszámol Otakár (1266-ban) a Rábca (Répcc) folyónál visszavert magyarországi betöréséről.