Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban (Osiris tankönyvek, 1997)
V. rész. A posztmodern
296 A POSZTMODERN létezés látszólagos autonomitása, identikus egysége megbomlik, ha a hermeneutikai mélységű létkérdést tesszük fel vele kapcsolatban. Az egyik legelterjedtebb modern halálfogalom a létből, az egyéni élet lényegéből kizárja a halál tényét. Lukács György például a hellenisztikus tradíciót követve azt vallja, hogy a halál nem kérdés, mert amíg én itt vagyok, a halál nincs itt, amikor a halálom itt van, én már nem vagyok. A modern személyfogalom a személyt mint totális tárgyat (mint identitást, mint személyiséget) fogja fel. A posztmodern számára a személy sokkal inkább végessége keretében, kontextusában történő felnyitó olvasat. Ilyen József Attila halálfogalma is, az Eszmélet X. szakaszában a „meglett embert”, a felnőttet, a jelenvaló-létben létező embert határozza meg, és vele kapcsolatban írja, hogy ő „az életet halálra ráadásul kapja”. A költő, nagyon következetesen, újra használja a névelő és a névelő hiánya ontológiai megkülönböztető hatását: a halál nem névelős, mert nem „a halál” létezik, hanem egy általános, átfogó alap (a „halálság”). Talán a fakticitás kérdéséhez köthető a heideggeri levezetés kettős arca. Ha a létet tisztán mint tárgyit, ténylegest határozná meg, akkor létezőként kellene leírni, és ezzel pontosan a modern szaktudományok természettudományi eszményéhez jutnánk. Ezt Heidegger természetesen el akarja kerülni, de a fakticitás, a lét tényszerűsége, kézzelfogható sűrűsége, vansága miatt mégsem mellőzhető. A létkérdés ezért kettős kérdés, egyszerre egy faktum értelmének, létének a felfedése azzal a másik felfedezéssel együtt, hogy a faktum éppen eme létfelfedés, megértés következtében rendelkezik léttel. A létkérdés egyszerre ténykérdés és olvasati kérdés, egyszerre adott és megértett. A Dasein egyesíti a két arcot, de belőle kiindulva ki kell alakítani egy olyan levezetési irányt, amely elsősorban a fakticitás olvasatfüggőségét építi fel, majd egy másikat is, amely az olvasat fakticitáshátterét világítja meg. Még egyszerűbben talán úgy határozható meg ez a két irány, hogy az egyik létartikuláció a köröttünk lévő sokféle, összevissza adottból otthont, világot kerekít ki, a másik viszont úgy működik, hogy a létben kidolgozzuk a lehetőségeinkben rejlő személyes (testi és lelki) lehetőségeinket, megcsináljuk önmagunkat. Az előbbi kérdéskörbe elsősorban a „világ” fogalma tartozik, a másikba elsősorban a megértés, a hermeneutika. Heidegger „viIág”-fogalma alapvetően eltér Descartes rés extensájától, a világot alkotó lélek nélküli dolgok halmazát jelző fogalomtól. A világ nem emberek, tárgyak, eszközök halmaza, hanem az én világom, az a hely, ahol lakom, az a környezet, amelyben jó és rossz érzéseimmel együtt otthon vagyok. Nem a lét egésze, hanem az az egész, amelyben az individuum önmagát elmerülni és belőle felbukkanni látja. Keresztüllátunk rajta és rajta keresztül látunk. A fakticitás hermeneutikai, olvasati jellege itt is egyértelmű, a világ nem tények, faktumok sora, hanem faktumok sajátos olvasata, Heidegger terminusával a világban-való-lét (in-der-Welt-Sein). A meghatározó mozzanat ebben a bennelét, mely nem térbeli értelemben értendő, tehát nem úgy, ahogy a víz a pohárban, a pohár a szobában, a szoba a városban stb. van. A benne-lét mindig létemmel, aktivitásommal (olvasatommal) létrehozott és fenntartott, az a helyzet, amikor „dolgom van valamivel”, „előállítok valamit”, és a hely, amelyet ilyenkor elfoglalok, önmagámból származik. A magyar köznyelv is ismeri ezt a fordulatot, ha valakit rá szeretnék venni arra, hogy valamit lelkesen vállaljon el, tegyen meg, akkor azt kérdezem: „Benne vagy-e abban, hogy...”. A világban-való-lét központi fogalma a Befindlichkeit, amelyet a magyar kiadás, nem túl szerencsésen, diszpozíciónak fordított. Jobbnak tűnik egy korábbi változat, a hogylét.