Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban (Millenniumi magyar történelem - Historikusok, 2003)
Utószó
törvénykezési reformról: A bírósági szervezet megújítása III. Károly korában. A kolozsvári esztendők tudományos hozadékáról már fentebb esett említés, a legfontosabb műről, a Hűbériség... -ről pedig alább lesz szó. Szegedi évei alatt országos állam- és jogtörténeti jegyzeteket írt Eckhart Ferenccel és kedves barátjával, Degré Alajossal. Legjelentősebb monográfiáit budapesti korszakában írta, s különös érdeklődéssel fordult a középkori magyar jogélet alkotói felé. A „jogtudó értelmiség” kifejezés az ő szellemének kifejező alkotása. Két jelentős könyvet is írt e fogalomkörben: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon (1971), és A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában (1972). Finom nyelvészi érzékkel használta ki a magyar nyelv hajlékonyságát: a „jogtudó” megnevezés - elsősorban magyar történeti környezetben — azokat a személyeket jelölte, akik az egykorú, elfogadott európai normák szerint jogi doktorátussal ugyan nem bírtak (azaz nem voltak jogtudósok, korabeli terminussal doctores legum és/vagy decretorum), de a hazai jogot ők ismerték legjobban, és így a törvénykezésben a szakmai súlypontot jelentették. Okét nevezzük a Bónistól eredő megjelöléssel jogtudóknak. A középkori Magyarországon érvényesülő jogforrások is nagyon foglalkoztatták Bónist, ezek helyéről és egymáshoz való viszonyáról írta máig megkerülhetetlen munkáját Középkori jogunk elemei. Római jog kánonjog, szokásjog (1972) címmel. A HŰBÉRISÉG ÉS RENDISÉG... A Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban című nagyszabású monográfiájának megértéséhez és helyes értékeléséhez a legfontosabb szempont az, hogy Bónis hangsúlyozottan jogi historikusként, jogtörténeti és szociológiai fogalmak keretében foglalta össze mondanivalóját, azaz kortársai közt egyedülálló szempontrendszerrel. A hűbériségnek és rendiségnek az ő korában és azóta is számos (vagy inkább: számtalan) remek kutatója volt és van, a jogtörténeti aspektus azonban senkinél sem olyan erős, mint nála. Ezt a megközelítést azért kell hangsúlyozni, mert Bónis szakmai munkássága szervesen beépült a történésztársadalom világába, vitapartnerei is leginkább onnan kerültek ki, csak kevésbé a jogtörténészek jóval csekélyebb táborából. Történész kollégáinak viszont nem lehettek olyan elmélyült jogtörténeti (elsősorban: romanista és kánonjogi) ismeretei - amelyek a középkori jogi források 542