Breisach, Ernst: Historiográfia (Osiris tankönyvek, 2004)
2. fejezet. A poliszok korának történetírói
még arra tett kísérletet, hogy elkülönítse a „történelmi" Héraklészt a „legendák" Héraklészétől. A leszboszi Hellanikosz pedig újraírta a Szkamandrosz folyóval küzdő Akhilleusz homéroszi történetét, hogy az jobban alkalmazkodjon korának hitelességgel szembeni követelményeihez, és hogy ne kelljen teljesen elutasítania a történetet. Thuküdidész a történelmet már teljes egészében az emberi viszonyok körébe helyezte. A korszakban még mindig nagyra becsült Iliászt költői szertelenségnek tekintette, amely kevés hasznos információt tartalmaz. Hasonlóan kevésre értékelte Hellanikosz Atthiszának egyes részeit, a mű kronológiáját pedig pontatlannak ítélte. Más történetíróknak ez a negatív értékelése egyben a későbbi görög történetírás egy jellemző vonását is megelőlegezte. A tudományos tisztességen alapuló jogos bírálat azonban túl gyakran fordult át a hiúság és kötekedés által vezérelt kritizálásba. Azzal, hogy a történetírók száműzték beszámolóik középpontjából az isteneket és hősöket, egy újabb nehézséggel is szembesültek: a múlt megannyi emberi eseménye közül melyiket válassza ki a történetíró elbeszélése tárgyául? Hérodotosz munkájában a válogatásnak két szempontja érvényesült. Mint a ioxopia hagyományának örököse, hatalmas földrajzi és etnográfiai anyagot gyűjtött össze, amelyet aztán egybeszerkesztett a görögperzsa háborúk történetének egészen más súlypontú tárgyalásával. Etnográfiai és földrajzi beszámolói egyben azt is érzékeltették, hogy a történeti munka lapjain mindenfajta emberi tapasztalatnak helye van. Hérodotosz egy-egy személyről, például Kroiszoszról vagy Polükratészről szóló történetei az epikus hagyománnyal versengtek, míg a görögperzsa háborúk története saját korának értékeit és a politikatörténet nézőpontját állította középpontba. „A halikarnasszoszi Hérodotosz a következőkben foglalja össze történeti kutatásainak eredményeit, hogy az emberek között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, s ne vesszen el nyomtalanul azoknak a nagy és csodálatra méltó cselekedeteknek az emléke, amelyeket részben a hellének, részben a barbárok vittek véghez, sem az, hogy milyen okok késztették őket a háborúra egymás ellen."14 15 Thuküdidész elvetette az átfogó kultúrtörténeti megközelítést. A történetírónak szerinte az elmúlt emberi élet lényegéről kell beszámolnia, sem többről, sem pedig kevesebbről. Csak ennek van haszna, csak ezt érdemes feljegyezni. „...akik szeretnék látni a megtörtént események lényegét, s következtetni óhajtanak ha majd ember voltuk következtében ugyanolyan vagy hasonló dolgok fordulnak elő - a jövőre is, azok, s számomra ez elég, hasznosnak fogják ítélni [művemet].'"5 Thuküdidész végül megfizette az árát annak, hogy minden általa lényegtelennek tartott dologtól megfosztotta történeti művét. Későbbi korok tudósai ugyanis sokat bánkódtak azon, hogy Thuküdidész figyelme kizárólag a politikára és a hadseregre összpontosult, és ezzel megfosztotta az utókort a korszak olyan átfogó ismertetésétől, amelyet éppen egy hérodotoszi történelem nyújthatott volna. Mennyiben érhető tetten elfogultság a két, politikai száműzetést is megélt történetíró munkájában? Mind Hérodotosz, mind pedig Thuküdidész tisztában volt azzal, hogy az igazság, amit a múlt eseményeivel fennálló összhanggal azonosítottak, a történetírás sine qua /ionja: a költőktől egyedül ez különbözteti meg őket. Noha Athén iránti szimpátiájuk nyilvánvaló volt, ez soha nem fordult kicsinyes elfogultsággá. Hérodotosz hozzáértően 30 • A poliszok korának történetírói 14 Hérodotosz: A görög-perzsa háború. I. 1. 15 Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. I. 22