Csapó Benő szerk.: Az iskolai műveltség (Osiris tankönyvek, 2002)
5. Szebenyi Péter - Vass Vilmos: Történelmi tévképzetek, történelemszemlélet, nemzeti azonosságtudat
„ Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az utón, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csörgő, vöröslő fájdalom ” (Radnóti Miklós: Nem tudhatom...) Vagy József Attila széles történeti önidentitását idézve: „A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzetség, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. ” (József Attila: A Dunánál) E tudatosult önidentitás eredendő forrásaiban sok minden lehet, ami formálta az identitást, de később a tudat alá merült. Elfelejtett virágnevek éppúgy, mint elfelejtett történelmi események. Az önazonosság-formálódás termő talaja dúsabb tehát az aktuálisan felidézhetőnél. Az önidentitásnak nélkülözhetetlen alapja a felidézhető, a tartós tudás. Ugyanakkor a tudatalattiban rejlő motívumok könnyen lehetnek a „vak én” és az „ismeretlen én” táplálói, s így váratlan alkalmakkor robbanásszerűen törnek a felszínre. A személyes (belső) identitás a külső világgal való kölcsönös kapcsolatban jön létre. Az ember tudatos Énje önmagára reflektált viszonya az általa megismert teljes - természeti, társadalmi, spirituális - világhoz. Bár a kétféle azonosságtudat nem azonosítható, a természethez való személyes viszony is fontos része lehet a társadalmi (így a nemzeti) azonosságtudatnak (ahogyan Radnóti Miklós imént idézett soraiban érezhettük). A természethez és a spirituális világhoz (például a művészetekhez) való személyes viszony önálló összetevője az önidentitásnak. Ezen a ponton válik világossá, hogy nemcsak a „humán tárgyaknak”, hanem az iskolai oktatás egészének fontosabb feladata a felnövekvő nemzedék egészséges identitásfejlődésének szolgálata. Ebből a történelemtanításnak a társadalmi azonosságtudat alakításának feladatában kell részt vállalnia. A társadalmi (szociális) azonosságtudat szerepét Pataki Ferenc 1982-ben publikált könyvében így foglalja össze: „A személyes identitás tudata; az én-tudat (vagy öntudat) nem jöhet létre másként, mint a szociális identitás ilyen vagy olyan felépítése révén.” (Pataki, 1982) Majd megemlíti, hogy az egyén azonosságtudatának az az összetevője, amelyet nemzeti identitásnak nevezünk, csak történetileg létrejövőként gondolható el. Ez az identitáselem a nemzet történeti létének azonosságán és folytonosságán nyugszik. Az 1986-ban tartott akadémiai székfoglalójában a személyes identitás történetiségét hangsúlyozta: „a személyes (perszonális) én vagy személyes identitás... alapja az egyéni életrajz, illetve annak folyamatos szubjektív meg- és átszerkesztése”. Más szóval: „mindenkori énrendszerünk reflektált élettörténetünk terméke” {Pataki, 1987). Egy 1997-ben megjelent tanulmányában pedig a következőket olvashatjuk: „Újabban - a narratív nézőpont és elemzési mód térhódítása nyomán, mind nagyobb figyelemben részesül az etnikai-nemzeti elbeszélések (narratívumok) természete és szerepe a nemzeti érzület és tudat átszármaztatásában (szocializációjában) és fenntartásában.” Más oldalról: „Minden iskolai nevelés egyik fő rendeltetése, hogy a felserdülő nemzedéket beavassa a nemzeti elbeszélések világába. Aligha véletlen, hogy régiónkban mindig is érzékeny kérdés volt az iskolai történelemtanítás, s az a kép - magunkról és másokról - amelyet sugallt.” {Pataki, 1997. 170., illetve 176. oldal) Végül: A tömegek évszázada című munkájában fel143