Csepeli György: Szociálpszichológia (Osiris tankönyvek, 1997)

IX. A nagycsoport

520 A NAGYCSOPORT burzsoá pénzből élt. Nőkkel fenntartott viszonyaiban férfi akart lenni, de gyermekként viselkedett. E paradoxonok nyilván nem adnak elégséges támpontot József Attila költészetének megértéséhez, de ismeretük annál hasznosabb, ha a költő tragikus életútjának tényeit akarjuk megérteni. A SZEMÉLYES IDENTITÁS Az ontológiai bizonytalanságérzés lényegi kiváltó oka a visszafordíthatatlan változás, melynek észlelése elől végső soron a személy nem képes kitérni. A változás a valóság fizikai és biológiai komponenseit ugyanúgy érinti, mint a társadalmilag megszerkesztett valóság elemeit. Utóbbiak sorában az idő fogalma képezi azt a nagy hatású, kultúra által formált eszközt, melynek segítségével a személy képes megbirkózni a változás okozta megrázkódtatásokkal. A változás az ember számára elmúlás, s azon belül a saját élet elmúlása. Az identitásélmény funkciója az időbe ágyazott saját élet elmúlásátjelző változások pszichológiai feldolgozása. Azonosságtudata révén a személy felülkerekedik a válto­zásokon, és megteremti a maga alapvető változatlanságának fikcióját, melyen belül azután maga szabja meg, hogy mit ismer el megváltozottnak. Az identitásélmény révén a személy bizonyossággá képes fordítani az ontológiai bizonytalanságot, határt von a külső és a belső világ közé, miközben az utóbbit nagyobb mérvű konzisztenciával ruházza fel, mint a külsőt. Ezzel függ össze, hogy mások változását szívesebben tartjuk nyilván, mint a magunkét. Az identitásélmény jóvoltából az én valódi­nak, igazinak, léttel bírónak észleli magát, akihez mint legfőbb attitűdtárgyhoz viszonyul élete során. Mead énfogalma megvilágításakor láttuk, hogy az ego önmaga létéről nyert bizo­nyossága elválaszthatatlan az elitéitől, akit a maga bizonyosságának kérdése gyötör. Amikor meghatározásunkért hozzá fordulunk, cserébe viszontszolgálatot kíván tőlünk. „Mindenki annyi, amennyinek látják, tükörénjeink éppúgy fájnak, mint a valóságos” - írja Babits Mihály a Halálfiaiban, alig valamivel később, mint Cooley, aki Baldwin nyomán a looking-glass xe//fogalommal megteremtette az első interakciós énelméletet. Baldwin írta le először a cirkuláris reakció jelenségét, melynek során a gyermek másokon keresztül fedezi fel önmagát. A csecsemő mosolyog, a szülő visszamosolyog rá, s ezt követően a szülő mosolygását leutánozva jön rá arra, hogy már korábban is mosolygott, és a későb­biekben immár tudatosan folyamodik a mosolygáshoz, mint a kommunikáció alapvető eszközéhez. Pataki Ferenc kimerítő meghatározása szerint az én által jelölt összetett és strukturált pszichikus képződmény „egyrészt az egyéni lét és az egyéni pszichikus működés szubjektív folytonosságának, azonosságának és koherenciájának hordozója, másrészt az önreflexió sajátos tárgya, a társadalmi »tárgyiság« sajátos típusa (az én mint folyamat, illetve az én mint tárgy), s mint ilyen az egyén társadalmi viselkedésének szabályozó és ellenőrző pszichikus szerve” (Pataki 1982a, 53-54). A másik által életre keltett én jelentése kölcsönös egyetértés műve, melyet időről időre, helyzetről helyzetre újra meg újra ki kell harcolni. A személyes identitás szimbolikus

Next