Darabos Pál - Szathmári Botond (szerk.): A nevezetes névtelen. 30 éve hunyt el Hamvas Béla (1999)
DOKUMENTUMOK - Bosnyák Sándor: Láthatatlan Kollégium (Beszélgetés Baránszky-Jób Lászlóval, Hajnal Alberttel, Mérei Ferenccel, Szabó Edével és Szentkuthy Miklóssal)
tossága az volt, hogy ez az egyetemesség az egyetlen valóságot tükrözi vissza. Gondolkodásának további jellemzője, hogy a transzcendentális a valóságba beletartozik. Nem értettem vele egyet. Én egy másik világban voltam, és vagyok, de mindig tudtam, hogy Hamvas az én gondolkodásommal és világommal párbeszédben van. Nem fogadja el, de párbeszédre képes velem. És ennek nagyon-nagyon örültem. 1981. VI. 7. Szabó Ede műfordító Hamvas Béla kerek huszonnyolc évvel volt idősebb nálam. Gyámoltalan, ügyetlen vidéki fiúként mutattak be neki, amikor - 1945 táján - Pestre jöttem, az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karára, magyar-latin szakos hallgatónak. Béla bácsi - mert őt, ha néha-néha a keresztnevén mertem szólítani, én is bácsiztam, mint sajnos, ma már mások is engem - őszintén szerette és pártolta a kezdő fiatal költőket, írókat. Azokat is (például épp Darázs Endre barátomat, aki bemutatott neki), akiknek a világnézetével nem értett egyet. Eleinte kölcsönösen magáztuk egymást, később ő már tegezett engem, de én képtelen voltam visszategezni - csaknem harminc év korkülönbség és a tisztelet! -, ám ez nem volt akadálya őszinte barátságunknak. Csak az a baj, s ez bizony nagy baj, hogy én igen rossz emlékező vagyok. Általában csak hajdani szerelmeim minden szavára emlékszem, sok-sok barátoméra, ismerősömére kevésbé. Naplóírónak még csapnivalóbb vagyok, mert sohasem volt türelmem hozzá. És most már késő a bánat: hogy miért is nem jegyeztem föl Béla bácsi minden szép, bölcs és megörökítésre méltó szavát?! Igen ám, de akkor én huszonkét-huszonhárom éves voltam, nagyon messze az ő bölcs derűjétől, tele mindenféle zaklatottsággal, lázas ambícióval (ami tőle idegen volt), és bizony sokszor alig figyeltem oda rá, hogy mit is mond, csak épp boldog és büszke voltam, hogy hozzám beszél. Valamikor 1946 körül ismerkedtünk meg. A már említett - s azóta méltatlanul elfelejtett, nagyon tehetséges - Darázs Endre vitt el hozzá a Fővárosi Könyvtár valamelyik fiókjába. De - furcsa dolog! - még előzőleg egy mezőtúri diáktársam, a nálam két évvel fiatalabb Nemeskei Miklós - aki először adta a kezembe József Attilát! - hívta föl a figyelmemet A láthatatlan történetre, amelyet én éppúgy nem ismertem, mint a szerzőjét. Hihetetlenül kanyargósak a szellem útjai! Egy tizenöt éves fiú, aki már olvasta Hamvas Bélát! („Tudod, mondta nekem később, 1945-46-ban Miklós, a Wordsworth vagy a Zöld filozófiája, az egy csodálatos tanulmány." Közbevetve: azóta én tartom csodálatosnak ezt a rég eltűnt barátomat!) 241