Domokos Mátyás szerk.: A magyar esszé antológiája. I. Sorskérdések. A honfoglalástól a felvilágosodásig (Osiris klasszikusok, 2006)
Két háború között
Vas István 942 Aminek a fő oka az, hogy sok olyasmiről beszélnek, falun is, amiről azelőtt nem beszéltek. Ez persze nem baj, sőt. A baj csak az, hogy az új témákról nem a saját nyelvükön beszélnek, hanem a tömegkommunikációs eszközök nyelvén (a sajtót is beleértve), vagyis vérszegény műnyelven, kompromittálódott közhelyekkel. De még ennek a folyamatnak sem értünk a végére. Az irodalomban talán még nehezebb a romlást egyértelműen megállapítani. Amikor húsz-egynéhány éves koromban a korai magyar prózával ismerkedtem, és egy évig jóformán egyebet sem olvastam, csak a kuruc kori leveleket és az erdélyi naplókat és emlékiratokat - micsoda elsüllyedt kincs volt, eltékozolt gazdagság! És utánuk micsoda veszteséglista minden, amit nem versben írtak a XIX. és XX. században! Akkoriban különben is divatos volt az a nézet - ha jól emlékszem, főként Németh László hatására -, hogy a nyelvújítás vészesen fölhígította egész nyelvi állományunkat. És ki ne érezné ma is, hogy Zrínyi vagy Bornemisza sűrűbb és magvasabb nyelven értekezett, mint Ady és Babits? De ki merné ma már Ady és Babits cikkeinek akár csak a nyelvét is romlásnak érezni? De hát maradjunk csak a költészetnél, amely, mint e tanúvallomás elején jeleztem, a nyelv legmagasabb alakzata. Egyúttal egy nyelv létezésének legfőbb erkölcsi igazolása. Már amennyiben a tényleg létező, élő nyelv formációja. Ebből a sajátosan nyelvi szempontból a költészet akkor van tökéletes egyensúlyban, ha úgy képviseli a nyelv lehető legmagasabb méltóságát, hogy a lehető legkevésbé szakad el annak mindennapi életétől. Azt hiszem, voltaképpen ezt az egyensúlyt nevezzük klasszikus költészetnek. Az ilyen egyensúly persze kivétel a világköltészetben: rendszerint ellentéteken át érhető el egy pillanatra. Ha túl soká tart a manírizmus korszaka, vagy a költészet tartósan túl magasra veszi röptét, szerencsés esetben megjelennek a nyers szókimondás lángelméi (Catullus, Villon, Petőfi például), sőt néha éppen e hétköznapian berobbanok érik el a klasszikus méltóságot is, mint Horatius, Goethe, Eliot - akár József Attilát is ide sorolhatnám. Nálunk, napjainkban, gondolom, Illyés közelíti meg leginkább ezt az egyensúlyt is. Egyébként azonban, úgy észlelem, a megemelt nyelv, a fentebb stíl, a nyelvi romantika költészetünk legszembetűnőbb irányzata. Ez a nyelvi fennköltség természetes visszahatás volt egy korábbi korszak parlagiságára és kopárságára, s azóta is jó módszer, távol tartani a költészettől a nyelvet fenyegető ártalmakat. Ez a fajta nyelvi igény senkiben sem párosult olyan erővel, mint Juhász Ferencben: mintha űrállomások hatalmas hálózatát sikerült volna létrehoznia egy ismeretlen égitesten, amelynek lávaforrósága a lenti élet védtelen sejtjeit és kártékony vírusait egyaránt kiégeti. Végül az utolsó kérdés, amire költőnek olyan nehéz válaszolni. Nemcsak szerénységből. De a költő nehezen hajlandó tudomásul venni, hogy az ő „művészetét” egyáltalában be lehet valahová sorolni - ez épp a kibékíthetetlen ellentét közte meg a kritikus, az irodalomtörténész között. És a „saját nyelvi eredményeim”? Erről könnyebben beszélhetek, mert kérkedésem is csak a szegénységemről vallana. Akár azt is mondhatnám, hogy sikerült a kősziklából vizet fakasztanom - ha a költészet nyelvéről van szó, ez a hasonlat is a szűkös viszonyokról tanúskodik. Saját nyelvi eredményeim? Azok, mert készen semmit sem kaptam: ha van valamim, azt magam szereztem. Jogos a kérdés, hogy akkor már miért nem valami mutatósabbat. „Nincs ked-