Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok (Millenniumi magyar történelem - Historikusok, 2003)
A szegedi eskü és a váradi béke. Adalék az 1444. év eseménytörténetéhez
mindazon adatait, amelyek Hunyadiról alkotott portréjuk színezésére alkalmasak voltak, tévedésként és rágalomként utasítva el mindent, ami ennek a kritériumnak nem felelt meg. A hősnek, aki ilyen módon az évszázadok során a tudományos hitel bizonyos látszatára is szert tett, már nem voltak hibái, csak erényei. Közülük vitézsége és tehetsége mellett a legnagyobb hangsúlyt önzetlen hazafisága szokta kapni. Hunyadi, hogy csak az irodalomban leginkább elfogadott vonásokat elevenítsük fel, minden idők egyik legnagyobb katonai géniusza volt, aki belső lelki kényszertől hajtva egész életét, vagyonát és tehetségét önzetlenül a török elleni harcnak szentelte. Míg az ország más főemberei önös érdekeiket hajszolva egymással torzsalkodtak, addig Hunyadi magára hagyatva, saját erejéből és költségén védelmezte az országot, mert egyedül ő látta tisztán, hogy az oszmán hódítás nemcsak a magyar államot, hanem az egész kereszténységet is pusztulással fenyegeti. A hős fáradozásait, amint az a mesében illő is, siker kísérte. Legyőzve közönyt, irigykedést és temérdek árulást, végül is diadalmaskodott, és győzelmeivel több, mint fél évszázadra elriasztotta a hódítókat az ország határairól.2 A 15. századi magyar, sőt kelet-európai történelem egyik fő szereplője tehát félig-meddig mitikus alakként élt és él nagyrészt ma is mind a közvéleményben, mind a szűkebb szakmai világ tudatában. Mondanunk sem kell, milyen kevéssé segíti elő ez a körülmény a korszak eseményeinek megértését. A tudományos kutatás Magyarországon hosszú időn át csak olyan kérdésekre irányult, amelyek megválaszolása valamiképpen Hunyadi nagyságát igazolhatta, és óvatosan elkerülte mindazokat, amelyek erre nem látszottak alkalmasaknak. így ezután természetes, hogy ez a témakijelölés eleve nagymértékben befolyásolta mindenfajta kutatás eredményét. A korszak jobb megismerésének igénye és lehetőségei csak az utolsó negyed században születtek meg. Magyarországon tudomásom szerint Mályusz Elemér vette magának elsőként a bátorságot, hogy Hunyadi tevékenységének egy fejezetét: 1452 utáni belpolitikáját bíráló megjegyzésekkel illesse.3 Akkoriban, a Hunyadi-kultusz virágzásának tetőpontján, ez a gondolat önmagában „szenzációként” hatott, még egy páratlanul forrás- és gondolatgazdag tanulmány szerény fejezeteként is. Azóta nagyot léptünk előre, ha nem is a Hunyadi-kérdés kutatásában, de a „nem199