Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András: Magyarország története, 1301-1526 (Osiris tankönyvek, 1998)
A hunyadiak kora
211 A RENDI ERŐK GYŐZELME. HUNYADI JÁNOS KORA (1437-1457) A török háború ügyét az új pápa, III. Calixtus (1455-1458) lendítette előre, aki az egyház egész erejét a keresztes háború érdekében mozgósította. Az európai fejedelmekhez intézett felhívása süket fülekre talált, de sok helyen sikerült felélesztenie a tömegek lelkesedését. A legtöbb segítséget a ferencesektől kapta, akik rendjük népszerű prédikátorainak minden képességét a „szent háború” szolgálatába állították. Buzgalmuk nyomán 1456 nyarára tekintélyes számú, főleg németekből és esetiekből álló keresztes had gyülekezett Bécs környékén, hogy útra keljen a „hitetlenek” ellen. Ez a sereg azonban már nem találkozott a szultánnal, és nem ők mentették fel Magyarország kulcsát. Ez a dicsőség Hunyadin kívül egy olasz ferencesnek, a hetvenéves Kapisztrán Jánosnak (Giovanni da Capestrano) és az általuk toborzott magyar zsoldos-, illetve parasztseregnek jutott. II. Mehmed 1456. június végén érkezett Nándorfehérvár alá. Jöveteléről az udvarnak április eleje óta tudomása volt, és ehhez képest meglepő, hogy az ellenintézkedések mennyire hiányosak és elkésettek voltak. A király elrendelte ugyan a nemesi felkelést, de sem a nemesek, sem a főpapi és főúri bandériumok nem vonultak fel a vár felmentésére. Egyedül Hunyadi tett hatékony előkészületeket, mint főkapitány és mint Nándorfehérvár egyik kapitánya (a másik Újlaki volt). A várba, amelyet a nevében sógora, Szilágyi Mihály (Hunyadi feleségének, Erzsébetnek a testvére), Újlaki nevében pedig Geszti János védelmezett, 7000 főnyi őrséget küldött, hada többi részével pedig a közelben foglalt állást. Kapisztrán is gyorsan cselekedett. O a pápa megbízásából 1455 nyara óta hirdette a keresztet Magyarországon különösebb eredmény nélkül. Amikor hírét vette a szultán készülődésének, a törököktől leginkább fenyegetett déli megyékbe tette át működésének színterét, és nem is eredmény nélkül. A vidék lakosságát oly mértékben fellelkesítették szónoklatai, melyekkel otthonuk és családjuk megmentésére tüzelte őket, hogy a szultán érkezésekor mintegy 25-30 ezer ember - „parasztok, kézművesek, szegény emberek”, ahogy a szemtanúk írják — ragadott fegyvert a vár megmentésére. Egy részük Nándorfehérvár alá vonult, a többiek távolabb, Szalánkeménnél gyülekeztek. A szultáni had többszörös túlerőben volt, s közel 100 ezer főnyi, zömmel jól képzett, ostromgépekkel, tüzérséggel felszerelt és hajókkal ellátott harcost számlált. Hunyadinak ezzel szemben a várőrségen felül mintegy 10 ezer válogatott katonája volt, Kapisztrán harcban járatlan felkelőinek pedig a lelkesedésen kívül alig volt más fegyverük. Ennek ellenére Nándorfehérvár ostroma Mehmed súlyos vereségével végződött. Július 14-én, tíz nappal az ostrom kezdete után Hunyadi megsemmisítette a dunai török flottát, összeköttetést teremtett a várral, és segítséget tudott küldeni a védőknek. Július 21-én, amikor a falak a kitartó ágyúzástól már romhalmazzá váltak, a szultán általános rohamot indított, de a várba nem jutott be, és gyalogsága színe-javát elvesztette. Másnap, 22-én zajlott le a döntő ütközet. A Kapisztrán vezette keresztesek főserege és Hunyadi két tűz közé szorították a törököket, és olyan súlyos veszteségeket okoztak nekik, hogy a szultán kénytelen volt menekülésszerűen visszavonulni. Nándorfehérvár másodszor is megmenekült. A győzelem jó alkalmat kínált volna a támadó hadjáratra, hiszen a hátországban még jelentős erők gyülekeztek, erre azonban nem került sor. A harc folyamán a keresztesek táborában egyre nőtt az ingerültség a távol levő „hatalmasok” ellen, és a győzelmet követően annyira küszöbön állt már a zendülés, hogy Hunyadi és