Erős Ferenc: Az identitás labirintusai. Narratív konstrukciók és identitás-stratégiák (Janus/Osiris Könyvtár, 2001)
Bevezetés
kiszakította abból a viszonylagos elzártságból, amelyben hosszú évtizedeken át leiedzett. De megváltoztak a belső, szimbolikus határok is, megszűntek a „tabutémák”, süllyesztőbe kerültek a hivatalos és nem hivatalos cenzúráknak azok a formái, amelyek különféle identitásokat rejtekutakra szorítottak vagy legalábbis kinyilvánításuknak ezernyi korlátot szabtak. Mindez persze nem szüntette meg és nem érvénytelenítette a korábbi rejtőzködési és hallgatási stratégiákat, nem szüntette meg az identitáspatológia szindrómáit, de alapvetően megrendítette ezeknek adaptációs értékét. A külső és belső, tényleges és szimbolikus határok kitágulása és átjárhatóvá válása azonban nem pusztán a közép- és kelet-európai térségre korlátozódó fejlemény. Mindez hozzátartozik ahhoz a - mostanában sokat emlegetett és vitatott - jelenséghez, amelyet „globalizációnak” szoktak nevezni. A globalizáció, amelynek jeleit elsősorban a termelés a fogyasztás és a kultúra, valamint az információ szférájában fedezhetjük fel, ellentmondásos módon hat a „kései modernitás” vagy „a posztmodern” kor identitásfolyamataira. Egyfelől természetes módon kitágította és átalakította a kollektív identitás kereteit, új, nemzetek feletti, nemzetek közötti (regionális) vagy integratív (multikulturális) formákat hozva létre (részben persze korábbi minták alapján). Másfelől, ugyancsak a globalizáció jelenségével függ össze, hogy a személyesén, a „szeli” jelentősége társadalmi szinten is hallatlan mértékben megnőtt. Több nyugat-európai társadalomkutató, így elsősorban Anthony Giddens (1990, 1991) már a kilencvenes évek elején rámutatott arra, hogy a személyes vagy szelf-identitás korunkban, a „kései modernitásban” egyre nagyobb szerepet játszik. Giddens szerint a szelfidentitás specifikusan „modern projekt”, amelyen belül az egyének reflexív módon olyan személyes narratívumokat építenek fel, amelyek lehetővé teszi számukra, hogy megértsék önmagukat, s ily módon saját életük és jövőjük felett ellenőrzést gyakorolhassanak. Giddens szerint a szelf-identitás konstruálása valamiféle „életpolitika”, amely arra hivatott, hogy betöltse azt az űrt, amit a hagyományos osztálypolitika eltűnése hagyott maga után. Giddens a személyes-, az intim és a privát szféra politizálódásának jeleit véli felfedezni mindebben, s gyökereit pedig a hatvanas évek radikális mozgalmaiban, elsősorban a nőmozgalomban találja meg, amely először hirdette meg az „ami személyes, az 19