Erős Ferenc: Az identitás labirintusai. Narratív konstrukciók és identitás-stratégiák (Janus/Osiris Könyvtár, 2001)
V. rész: Narratív rekonstrukciók és identitás-stratégiák a holokauszt utáni második generációban
Az általunk elemzett interjúból az tűnik ki, interjúalanyunknak végül sikerült feladnia a hasításnak nevezett elhárító mechanizmust. Sikerült kialakítania egy modus vivendit a múltjából, a létéből eredő problémákkal. Ráment ugyan a zsidó identitásra a fél élete, de családot alapított, gyermekei vannak, sikeres a munkájában - normálisan működik tehát a József Attila-i „ehess, ihass, ölelhess, alhass!” értelmében. Nincs happy end; de a történet végén már a kiforrott identitású személy szavait halljuk: Számomra az, hogy zsidó, egy tárgytalan szorongást jelent, egyrészt, nem tudom, lehet, hogy furcsán fog hangzani, és lehet, hogy ellentmondónak tűnik az eddigiekkel szemben, de van egy olyan tapasztalatom, hogy a zsidó családokban nevelkedett fiatalokban mint hogy ha több lenne az érzékenység. És ha ez így van, nem véletlen, mert az emberek a nevelésben átadják a gyerekeiknek a saját félelmeiket és a saját üldöztetéseiknek az élményét és nagyon sok mindent, kimondatlanul, apró gesztusokkal, összerezzenésekkel, azzal, hogy mit hallanak ki egy zenéből, vagy mit olvasnak ki egy könyvből. És van egy olyan érzésem, hogy érzékenyebbek ezek a gyerekek. Lehet, hogy több bennük az üldöztetés érzése és kevesebb az önbizalmuk. Lehet, hogy magamból indulok ki, de én úgy érzem, hogy az átlagosnál érzékenyebb vagyok, és kevesebb is az önbizalmam. Bár, hogy mondjam, ez egy ilyen retrospektív dolog, mert az én önbizalmam nulla éves koromtól alakult ki, és én csak tizenhárom éves koromban tudtam meg, hogy zsidó vagyok. De azóta egy kicsit úgy megkülönböztetve érzem magam, és egy kicsit diszkriminálva érzem magam, potenciálisan. (...) Én szinte minden zsidó tárgyú olvasmányt elolvastam, apámék sok regényt olvasnak, az apám nagyon szereti a történelmet, az ilyen tárgyú könyveket is elolvassák, de ezek nem kerülnek közös feldolgozásra. Elkezdtem olvasni a Flaviust, és abbahagytam, mert egyszerűen nem'bírtam elolvasni. Elolvastam a Zsolt Bélát, amit szintén nem bírtam, de elolvastam, mert csodálatosan szép könyv. Szóval az az igazság, hogy elkezdtem olvasni Heinétől a Bacherachi Rabbit, és egy bizonyos pont után, amikor elkezd folyni a vér, akkor én nem tudom tovább olvasni. De ez nem csak a zsidókkal kapcsolatban van így, hanem például olvastam a Tyll Eulenspiegelt, és amikor elkezdik az embereket kínozni, akkor egyszerűen nem bírom olvasni, magam előtt látok mindent, és megőrülök tőle, és tényleg álmatlan éjszakáim vannak tőle, úgyhogy ezt is abbahagytam a vége felé, mert már nem bírtam egyszerűen, pedig gyönyörű. És ugyanígy van a filmeknél is, 213