Fábián Ernő: Az értelem keresése (Pro minoritate könyvek, 1994)

Széchenyi István szabadelvű politikai modellje

SZÉCHENYI ISTVÁN SZABADELVŰ POLITIKAI MODELLJE Vitathatatlan tény, hogy Széchenyi István a reformkor legjelentő­sebb liberális demokrata politikai gondolkodójának tekinthető. Csak Eötvös József említhető mellette, ő azonban elméleti munkásságának java részét - gondoljunk állambölcseletére, nemzeti kérdésről írott tanulmányára - a forradalom után fejtette ki, Széchenyi döblingi éveinek idején vagy azután. A „liberális” jelző felett nincs miért vitatkozni. Nem véletien, hogy az eddig legteljesebb Széchenyi-érté­­kelés alkotója, Szekfű Gyula éppen a liberális eszméktől próbálta Széchenyi életművét megfosztani. Az olyan megfogalmazások, hogy igazi „politikai romantikus” vagy Széchenyivel a „keresztény-germán tőből leválik az új ág”, a „keresztény-magyar” felett eljárt az idő, kimondottan eszmetörténeti kuriózumok.1 Széchenyi szabadelvűségéhez nem férhet kétség. Mindazon esz­mék, amelyeket a liberális eszmeáramlat alkotott, megtalálhatók ­­nemegyszer eredeti formában — a nemes gróf írásaiban, politikai elgondolásaiban és kezdeményezéseiben; eszmerendszerének leg­főbb értéke az ember individuaktása és szabadságának gondolata. A szabadság Isten ajándéka, s mint ilyen, legfőbb jó, de nem lehet vad, rest, önkényes emberek sajátja, mert valódi lelkét csak kifejlett ember ismerheti, a nemzetek közül pedig azok, amelyek a kultúrában olyan magasra emelkedtek, hogy „mindenkinek sajátja megbecsültetik s így természetes jussa szentnektartatik”.2 Ugyanakkor a szabadság szívébe van írva a keresztény erkölcsi elv: „amit magadnak nem kívánói, másnak se tedd”. Nem kevésbé fontos, hogy Széchenyi szerint ver­sengés nélkül csak egyoldalú, korlátolt szabadság jöhet létre, szabad­ság nélkül pedig a legkiterjedtebb civilizáció gyümölcse is keserű. A „lelki függetlenség”-nek, melyet mindenkinek, ha individuum akar 7

Next